Út a hegyekbe 3. rész – A törzsi lét

Ban Huang Son. Az itt is élő emberek burmai menekültek.image

Országszerte használják őket és errőszakkal kötelezik a tradíciók megőrzését, és hogy kinyissák kapuikat a turistáknak. Chiang Mai mellett például létrehoztak egy falut, ahol a turisták öt, természetben nyilván Thaiföld különböző pontján élő törzset tömörítettek egy helyre, ahol szuveníreket árulnak..minden turista panaszkodik mennyire drága a belépő és mennyire nem autentikus..persze nem veszik a fárdtságot, hogy maguk fedezzék fel a törzsek lakhelyét, ha meg mégis elmennek valahova azon sápítoznak a tripadvisoron, hogy mindenkinek van motorja, kocsija, mobiltelefonja és nem mindenki jár népviseletben…nem is tudjuk igazából mit várnak. Mindezek ellenére ezek a törzsek az ősi közösségi berendezkedében élnek és annak ellenére, hogy természetesen hordanak nyugati ruhákat is szinte mindenki kombinálja ezeket a tradicionális népviselettel…és a huszadik században, egy ilyen turista országban igenis ez már önmagában fanatsztikus. Na de vissza a Karen törzshöz..

Ahova mi mentünk, az talán az egyik utolsó olyan turisták által szervezetten látogatható község, ahol az emberek maguktól őrzik örökségüket, de ide is egyre több turista jön, úgyhogy lehet, hogy 1-2 év múlva ez a falu is ugyan oda jut,mint a Chiang Mai mellett mesterségesen létrehozott és fenntartott turista falu… Persze ezt lehet skanzenként is nézni…lehet hogy egyszerűen csak nem telt el még annyi idő azóta, hogy ezek a népek ne tradicionálisan élnének és most még “emberi állatkertként” emlegetik sokan ezeket a helyeket..10 év múlva már lehet, hogy skanzen lesz? Mi is kettős érzelmekkel indultunk el a faluba…mindenki döntse el ő elmenne-e. Itt egy nagyon jó cikk ezekről a falvakról és törzsekről, ha érdekel a téma:

http://www.chiangmainews.com/ecmn/viewfa.php?id=3893

Szóval ezekről a törzsekről azt kell tudni, hogy egy csodaszép ékszert hordanak a nyakukon a nők. Ez lényegében egy rézszerű tekercs, amit a nyakukra helyeznek gyermek koruktól fogva. Azt eredményezi, hogy nyakizmaik annyira elgyengülnek, hogy a szerkezet nélkül már nem is tudják tartani magukat. Szóval elindultunk a hajóval a folyón, mert csak így lehet megközelíteni őket. Kicsit hűvös volt még, de csodaszép volt a reggel a folyón utazva.
image imageimageimageimage
Aztán kb. Fél óra múlva megérkeztünk a faluba.

image

Dóri már előre informálódott, hogy csak akkor szabad (inkább csak illik) fényképet készíteni, ha valami apróságot vásárol az ember. Szóval vettünk egy-két szuvenírt, amit ők keszítettek és amik nem mellesleg csodaszépek voltak.

imageMegnéztük a helyi iskolát, és érdekes módon még reggel 11 kor is csak szállíngóztak a gyerkek. Ott ólálkodtunk a kerítés körül és a tanárok behívtak minket, hogy nézzünk csak körbe. Nyitott, de szépen karban tartott termek voltak.

imageA picike falunak három temploma volt. Egy katolikus, egy baptista és egy buddhista.

A falu utcáin járkálva eszünkbe öttlött valami, amiről sokat beszélgetünk azóta is.

image

Azt tapasztaltuk, hogy ahogy a nyugati kultúra próbálja civilizálni, fejleszteni ezeket a törzseket, az inkább rombol, mint segít rajtuk. Bármi ami nyugati szemmel jobb életminőséget teremt, amit tanítanak és adnak nekik, az elveszi a helyieket a saját kultúrájuktól, elveszik a motivációikat, elveszik az örökségüket, és helyette chipseszzacskót kapnak, meg egy csomó szemetet.. ami aztán ott marad. Lehet itt érvelgetni azzal, hogy egészségesebb életkörülményeket, jobb, hosszabb élettartamot teremtenek tanításuk által, de ez egyáltalán nem számít, mert nem így működik. Ők megszokták azt az életet amit éltek, és megszokták azt, hogy belehalnak olyan dolgokba, ami elkerülhető egy tablettával. De akkor amikor az adott közösség közel a természethez, azzal harmóniában él, akkor egészen más hangsúlyt, megvilágítást kap a halál, az öregség, és a betegség. Az a nyugati ember mítosza csupán, hogy örökké, vagy legalábbis nagyon sokáig kell élnünk, minél kényelmesebben, kerülve a halállal való minden érintkezést. Talán igaz , talán nem. De ezeken az embereken azt látni, hogy olyan körülményeket kapnak, amivel nem tudnak mit kezdeni, és idegen is tőlük. De ami a legfontosabb, hogy a fennmaradásuk támogatásával az eltűnésüket segítjük elő. Ha takarót kapnak, nem fognak szőni, ha ételt kapnak, nem fognak földet művelni, ha ruhát és cipőt kapnak, a sarokba hajítják a viseletüket. De talán mindenkinek egyformává kell válni. Talán… De azért szerintünk nem. Most még azt láttuk, hogy büszkék a viseletükre, és akarják is ezt,de nem biztos, hogy megmenekülhetnek az eltúristásodástól…
imageBüszkén mutatta Dórinak is az egyik néni, hogy fogja meg milyen nehéz karikákat hord a nyakán..14 kilót! Volt két turista lány, akik fényképezkedtek az ál-nyakékkel.

A Karenek után ellátogattunk egy kínai falucskába, ahol ide menekült kínaiak élnek. Csodaszép kis település volt. Főként tea termesztéssel foglalkoznak. Ban Rak Thai a hely neve.

image image

image

Azt követően pedig egy tó partján álltunk meg Ban Ruam Thai mellett. Meseszép látvány tárult elénk és az egy utcás faluban olyan béke és nyugalom honolt, hogy el sem hittük, még mindig a zajos ázsiában vagyunk:)

image

image

A mai napot is a burmai hegyek csodálásával zártuk:

image image

Reklámok

One response to “Út a hegyekbe 3. rész – A törzsi lét

  1. Visszajelzés: Út a hegyekbe 2. rész – A virágösvény | Talpalatnyi történetek Edvárd és Dóri utazásaiból a világ körül·

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s