„Azt gondolom a Pázmányon mind megtanultuk mi az hogy Genius Loci – de nem csak azért mert volt latin óránk, hanem performatív igazságként, éltük meg a szünetekben két épület között baktatva vagy a kávénkat kortyolva.

Számomra volt egy másik különlegesség amit megélhettem: a szent idő.

Ahogy visszagondolok a Pázmányon töltött időre mindig megdöbbenek, hogy hogyan volt időnk ennyi beszélgetésre, megélésre, elmélyülésre. Megnéztünk egy filmet és utána éjszakába nyúlóan beszélgettünk róla. Együtt olvastunk a szobatársakkal regényeket, verseket, és gondolatokat, amikről napokig beszélgettünk a reggeli kávé mellett, valamelyik kocsmába, a focipályára baktatva. Éjszakákon át sétáltam egy lánnyal a klotildligeti hársfák közt, és olyan volt, mintha a hajnal sosem jönne el. Keringőzni tanított a dísztéren az első hóesésben éjfél után, amikor már senki nem volt az egyetemen.

Azok a hosszú percek, néha órák amikor a lépcső tetején a fának dőltem és csak figyeltem az embereket, vagy egy padon ülve pipa és cigifüstben elmélkedtünk órákig néhány mondaton. Egyszer az ambró tetején ittunk egy üveg vodkát, amikor azt hittem végleg el, és félbe hagyom az egyetemet.

Azok a téli esték amikor bandukoltál haza a könyvtárból és a sárgás fényben kirajzolódtak alakok, akik kapcsolódtak hozzád, vártak rád, figyeltek, mert akkor még keresnünk kellett egymást, de sokkal könnyebben odataláltunk, ahova kellett, mint most mikor mindenki elérhető egy eszközzel.

Egyszer nyáron is fennmaradtam, dolgoztam, és olvastam, esténként futottam a Campuson, és olyan volt, mintha az egész az én udvarom volna.

Máig rejtély, hogy volt ennyi időnk?!

Színjátszókör, éjszakai foci a mozgásközpontban, buborékfújás, kő-papír-olló bajnokság, csillagszóró flashmob, majális, szakestek, előadássorozatok, amit magunk szerveztünk, a filozófia mibenléttét kutatva; filmklubbok; táboroztatások árva és nehézsorsú gyerekekel; táncházak, gólyatáborok, kvíz estek, sörözések, HK bulik, ami egy nagy pázmányos házibuli volt, a Zaki alagsorában, s Lacika mindig tudta, amikor 1 óra körül már inkább epres Cappyt kellene innom, nem sört..

Ez a sok felröppenő emlék és élmény mind azt mondja, hogy egy olyan közösségben lehettem, ahol kiválló és nagyszerű embereket ismertem meg, nem csak a tanárok közt hanem hallgatótársaimra is mérhetetlen büszkeséggel gondolok. Oly sok okos és nagyszerű elme tündöklését, útkeresését láthattam. Ez a kapcsolódás, ami ott létrejött, nem egy közös munka miatt, vagy projekt miatt szövődött.

Bármilyen ellentmondásosan hangzik, de az kötött minket igazán egymáshoz, hogy össze voltunk zárva, s felnőtt éveink első sarokkövei ugyanazon szegletébe vertük le a Campusnak, ki-ki a maga fűcsomója mellett, de láttuk egymást sírni és nevetni, csalódni és szerelmesnek lenni, és olyankor is volt ott valaki, odafordul valaki hozzád, amikor végtelenül elsüllyedtél volna magad mászolygásában, magányában; olykor „ismeretlen” pázmányosok szólítottak meg és tudtak kapcsolódni hozzád, és te is bárkihez, mert végső soron egy fura család voltunk ott a piliscsabai domboldalban.

Nem tudom, hogy miért alakult így az egyetem sorsa. Igazából nem is érdekel, ki okozta, ki felelős, ki mivel érvel. Ami tanulságként megmaradt, bennem, hogy mi megtapasztalhattunk egy olyan kapcsolódást, értéket, ami nagyon ritka manapság – a sokszínű közösség erejét. Sajnos ezt megtanítani, tudássá tenni nem lehet, ez egy megélés alapú érték, egy kincs, ami nekünk megadatott. Őrizzétek!” (Edvárd visszaemlékezése az egyetemi évekre)