A kínos pénzügyek. Avagy lehet-e utazni a világ körül „ingyen”?

A válaszunk (bármilyen meglepő) igen, lehet teljesen ingyen is utazni: amennyiben az ingyen azt jelenti, hogy minimalizáljuk, vagy teljesen kiiktatjuk a pénzbeli ráfordításokat. Meglepő ugye? Vannak jó páran, akik ezt teszik, kettővel mi is találkoztunk.

Mikor Skóciában dolgoztunk,  egyik este egy német akcentussal angolul beszélő fiú tévedt be az étterembe,  pont Dóri volt a bárban, így az erre legérzékenyebb dolgozót fogta ki a szerencsés 🙂 Megörült, amikor Dóri németül válaszolt neki és elmondta, hogy ő pénz nélkül utazik (arra már nem emlékszünk, hogy csak Európában vagy a világon), és csak az emberek jóindulatára bízza rá magát. Ezért tévedt be az éttermünkbe is, hogy hátha tudunk neki adni egy tál ételt ingyen. Dórinak nem is kellett több, leszaladt a főnökséghez és továbbította a fiatalember kérését. A nem csak a származásuk szerint, hanem a pénzhez való viszonyukban is skót főnökeink pedig nagy meglepetésünkre főzettek neki egy jó nagy adag tésztaételt és ugyan olyan kiszolgálást kapott, mint azok a vendégek, akik mellette ugyanezt az ételt 12 angol fontért (kb. 4000 ft) ették.

Persze egy ilyen utazáshoz nagyon sok mindent el kell rendeznie saját magában az embernek. Ez egy nagy vállalkozás és bizonyára sokat lehet tanulni belőle. A mi személyes véleményünk, hogy (tapasztalatainkra alapozva mondjuk – s tán számvitelileg is ez a helyes) mielőtt bárki pénz nélkül indulna el a világba, be kell látni egy fontos alaptételt: semmi nincs ingyen. Semmi. Valaki, valahol már fizetett a munkájával, idejével, vagy akár a pénzével azokért a materiális javakért és egyéb kiváltságokért, amit TE, lelkes utazó úgymond ingyen megkapsz.  Ha ezt elfogadod, akkor minden jó lesz … az emberek jók, mindig lesz, aki megsegít és hajrá, vágj neki! Ha ezt egy kicsit nehezen tudod elfogadni, és van egy határ, amit nem tudsz átlépni, aminél úgy érzed, nem elég egy szimpla köszönöm vagy egy kérem (nálunk bizony elég sokszor volt olyan helyzet, hogy nem kértük, vagy fogadtuk el), akkor ingyen ugyan nem, de nagyon kevés pénzből lehet utazni. Amit pénzzel kell megfizetni egy utazás során, az csak a komfort mértéke és a szabadság, hogy addig maradsz valahol,amíg akarsz, hogy nem kell előre tervezned, és alkalmazkodnod mások szokásaihoz, igényeihez.

Hogy min lehet spórolni, és hogy ki-min spórol, az egyéni, és mindenki maga határozza meg a prioritásait. Az előre tervezéssel például sokat meg lehet takarítani, mert így előre le lehet fixálni a szálláshelyeket a couch surferekkel, így a szállás teljes költsége megspórolható.

Viszont ebben az esetben az utazás lehet, hogy kicsit drágább lesz, mert a szállásadó nem a központban lakik, alkalmazkodnod kell a munkaidejéhez vagy lehet, hogy a sivatag közepén van a háza, és meg kell várnod, míg felvesz kocsival a neki alkalmas időpontban – és még sorolhatnánk. Lehet spórolni az útiköltségen. Előre tervezéssel vagy stoppolással. A stoppolás persze csak akkor a kifizetődőbb, ha az embernek gyakorlatilag végtelen ideje van, nem kell odaérnie sehova (pl.: couch surferhez) és igazából az is mindegy, hogy A-ból B-be, C-be vagy akár D-be jut el. Itt persze többször lehetnek váratlan költségek, mert van olyan, hogy az ember 40 fokban három órája áll az út szélén, vagy épp mínusz 15-ben ugyanaztán az első szálláson, ahova elér, bemegy és csak egy forró fürdőről álmodik,  mindegy mennyibe kerül.

Egy ilyen hosszú út során még nagyon sok szempont van, amivel a költségeket lehet minimalizálni, vagy nullára vinni.

Például az étkezéssel. A fejlett országokban beülni egy étterembe, vagy akár csak egy büfébe, hatalmas költségekkel járhat. Ezt például úgy lehet megoldani, hogy az ember elmegy szupermarketbe és bízik benne, hogy főzhet a szállásadójánál. Fontos, hogy tájékozódjunk a helyi, illetve idény dolgokról, mi az, ami ott olcsó. Például az USA-ban kb 2 hét után tudtuk, hogy hova érdemes bemenni vásárolni, és mivel ott autóval volt a legolcsóbb a közlekedés, ha idő/pénz/távolság/ szállásadó elérése került a serpenyőre, ezért egy kis raktárunk is volt. A helyiektől megtudtuk, hogy 2 dollárért hol lehet kapni kempingfőzőt, így napközben is készíthettünk meleg ételt(adományboltban). Később találtunk egy fél dolláros hűtőtáskát, így a sajtot is lehetett nagyobb mennyiségben venni, ami ugye mindig olcsóbb. Vagy ott fontos része volt az étkezésünknek a zab és a Mexikóból importált avokádó, ami filléres volt, és ugye köztudott, mennyire egészséges és tápláló.

Új-Zélandon nagyon sok csokoládét fogyasztottunk a helyi fajtából. Télen jártunk ott, és ár/érték arányban ez volt a legjobb energia és fűtőanyag bevitel, meg a zab. A Cook-szigeteken nagyon sok kókuszdiót ettünk, mert az ingyen volt, s bizony tápláló és finom!

De mesélték, hogy van mangó szezon is pl Délkelet-Ázsiában, amikor szinte ingyen meg lehet kapni ezt a laktató gyümölcsöt. Az embernek nyitottnak kell lennie a lehetőségekre. 🙂

Fontos tényező az éjszakai élet. Mi erről alapból lemondtunk, az egy év alatt talán 3 alkalom volt, amikor elmentünk valamilyen vendéglátó és szórakoztató helyre, akkor is azért, mert a szállásadónkat nem sérthettük meg. Erről talán nem kell sokat értekezni, hogy mennyi megtakarítást jelent. Persze megesett, hogy (főleg Edvárd) megkóstolt egy-egy helyi italt, jobbára sört, de ezek esetiek voltak, és összességében nem érték el a 20 alkalmat.

Fontos például a szuvenírek kérdése. Az emlék hordozója, az érzések és élmények fizikai manifesztációja lehet egy kavics is a tengerparton. Innentől kezdve mindenkinek csak az ízlésére van bízva, hogy mit vásárol memóriajavítónak és emlékőrzőnek. Amit érdemes ebben szem előtt tartani, hogy lehetőleg támogassuk a helyi kézműveseket, alkotókat. Egy-egy turista látványosság tövében egymást letaposva versengenek a helyi árusok, akik legtöbbször olcsó és bóvli kínai árut kínálnak. De ha az ember sikeresen átverekszi magát rajtuk, akkor a városok, illetve látványosságok kívül eső részein sokkal jobb minőségű és valóban helyi dolgokat kaphat. Illetve ami jó tanács még; Ázsiában akár vásárlásról, akár szállásról legyen szó, érdemes zárás előtt, illetve estefele menni. Ilyenkor sokkal könnyebb alkudozni, és ha nem volt jó napjuk, akkor akár fél áron, vagy még olcsóbban is odaadják a kívánt dolgot, csak hogy legyen valami üzlet.

Alkudozás. Muszáj erről külön szót ejteni, a Lonely Planet is szentel neki egy külön cikkelyt. Első sorban Ázsiában érvényesek ezek a megállapítások.

Nagyon sok utazó sportot űz az alkudozásból és már helyi viszonylatokban is nevetséges árakat követel ki magának. Ez sokszor gusztustalan és felháborító. Lássunk itt egy példát. Egyszer Jáva szigetén a Bromo vulkánhoz mentünk fel egy éjszakára. Összecsapódtunk néhány más utazóval éppen. S egy francia fiatalember a szálláson órákon át alkudozott úgy, hogy az ember, ha kinyitja a szemét, akkor látja, hogy a bromói embereknek nincs másuk sivár és gyenge terményű földjeiken és a kiadott szobáikon kívül. Na de barátunk cseppet sem zavartatta magát. Kb. 2000 forintnak megfelelő volt a szoba ára. Már fél órája vitatkozott azon, hogy kb. 1 euróval olcsóbban adja az árat a hölgy. Végül maradt a magasabb ár, de négyen vették ki a kétágyas szobát. Másnap ugyanez megtörtént a busszal (nem ugyanazzal a csapattal), amikoris egy fix ára volt annak, hogy a busz elinduljon, nem jegyet adtak.

Tehát ugyanannyiba került akkor is, ha 2 embert vitt le a busz, meg akkor is, ha 12-t. Mi szolidaritásból (ezt nagyon jelentőségteljesen és csak azzal a bizonyos franciás intellektuális fölénnyel hangsúlyozta barátunk)  vártunk két lengyel fiatalemberre, aki említette, hogy ezen a reggelen jön, és mivel csak kb 2 óránként megy busz, rossz lenne nekik, ha lemaradnának. Közben jött két német srác, megtelt a létszám, és mindjárt elillant a szolidaritás, lecsökkent a személyekre eső útiköltség. Mehettünk „gondtalanul”. Kedves barátunk veszekedős hangnemben fejtette ki nekünk, amikor megemlítettük neki, hogy kb 1 eurón variál, (ennyiért egy jegyet sem vesz a metrón Párizsban) nála ez filozófia, és elhivatottság: még 3 hónapig utazik, s nem engedheti, hogy a helyiek kifosszák… Korábban persze elfogyasztotta a kéteurós reggelijét, amikor mi csak egy zacskó kekszet ettünk, s több sört is legurított a vacsorához, ami ott a Bromón már-már aranyárban méretik. De hát ki ki a maga gusztusa és szájíze szerint, mindenesetre mi szívesen ráköptük volna a szánk ízét ebben a szituációban kedves utazópajtinkra.  Bár minket nem lehet kiemelkedő alkudozónak mondani, azért egészen jó árakat értünk el. Azt mindig szem előtt tartottuk, hogy ha nekünk csak pár száz forint, a helyieknek viszont akár egy teljes nap étkezését jelenti (egy 4 fős családnak), akkor nem mentünk lejjebb. Magyarként az ember amúgy is könnyebb (vagy nehezebb?) helyzetben van az árak realitásával. Nem sokkal, nem igazán olcsóbb sehol, mint kishazánkban. Lényegében egy hely volt, ahol gyengébb a valuta mint a forint. És ezt egy közgazdász biztosan cáfolná, de mi azt tapasztaltuk, ahol jobb a valuta, ott kicsit drágábbak is a dolgok. Persze vannak olyan ágazatok és piacok ami nagyon olcsó, itthoni viszonylatban is. De ez inkább a túlkínálat miatt van, mintsem a rossz gazdasági helyzet okán. Viszont el tudjuk képzelni, hogy milyen lehet egy fejlett nyugati országból jövőnek Ázsia – mint a kánaán… Amikor kint éltünk Skóciában, néhány hónap után elkezdtünk máshogy tekinteni az árakra. Amíg az ember visszaváltja forintra a keresett fontot, és forintban gondolja el az árakat, akkor bizony még egy tábla csokit sem vesz hónapokig. De ha azt nézi az ember, hogy azért a 2-3 fontért 10 percet dolgozik, akkor már egészen más a szemüveg. Na de milyen lehet egy jól kereső brittnek ilyen kontextusban mondjuk India, ahol egy fontért eszik egy étteremben.

Összességében azt lehet mondani, hogy bizony ma már az utazás elérhető anyagi közelségbe került – nyilvánvalóan a befektetett munka és kutatás révén hatványozottan csökkenthetőek a kiadások. Ezen kutatások nagymestere Dóri. Ha van valamilyen kérdésetek, vagy valamit tanácsolhatunk, akkor keressetek bátran. 

De ne feledjétek: az ingyen azt jelenti, hogy már valaki más fizetett érte… Nem az angyalok adománya.