Yogyakarta – nyugati élettánc indonéz ritmusban

Semarang után Yogyakarta felé vettük az irányt, ahol Emőke várt ránk. Utunk során ritka az olyan időszak, amikor ismerősnél kötünk ki, és talán még ritkább, hogy ez az ismerősünk magyar, szóval nagyon vártuk, hogy lássuk őt, megosszuk tapasztalatainkat, kicsit belelássunk egy barát külhoni életébe.
Mivel Emőke a városon kívül lakott egy fantasztikus kövekből épített művész palotában és mert úgy terveztük innen csillagtúra szerűen felfedezzük a várost ezért újra motort béreltünk, bár már maszkokkal és sállal felszerelkezve.

Ahogy megérkeztünk a városba azt éreztük, hogy Surabaya és Semarang után egy másik világba érkeztünk, ami igaz is mert ez egy önálló tartomány, saját királlyal Indonézián belül. Már a buszmegállóban éreztük ezt, ahol angolul tudtunk tanácsot kérni, hogyan jutunk el a találkahelyre. Mérföldekkel tisztább ez a város, mint a Jáván eddig megismer városok, bár azért itt is meggyújtottak egy-egy szeméttüzet.Első este egy rizsföld peremén lévő kis warungban vacsoráztunk Emőkével. Ő már hónapok óta itt van úgyhogy könnyű dolgunk volt a legjobb helyek megtalálásában. Kicsit más lett az ittlétünk, mint szokott. Inkább azt tapasztaltuk meg, hogy hogyan boldogulnak és miért választják Indonéziát az ide vetődött nyugati fiatalok. Első nap Dóri nagy örömére és Edvárd lelkes támogatásával végigjártuk a híres Mariboro utcát és megnéztük miben más a Jávai batik (textil festés) mint Balin. Rengeteg szép kézműves (nem kínai) terméket is árultak. Sajnos vásárolni azonban itt sem tudtunk, mert nem tudjuk magunkkal vinni,de Dóri azért kapott egy szép ruhát:-).
Este belecsöppentünk a város születésnapi felvonulásába. Volt itt a táncosokon kívül műanyagflakonból vagy zöldségekből épített torony,de természetesen megjelentek az éjszakai vacsoráztatók is.

Ezen a napon ünnepelte 285 évfordulóját Yogjakarta, vagy Yogja/Jogja/Dzsogja ahogy mindenki hívja itt.
A felvonulásra nagyon jellemző volt az itt tapasztalt mentalitás és hozzáállás, ahogy próbálnak hasonulni a nyugati poroszos rendszerszerűséghez. Megvoltak a jelmezek, a ruhák, a csoportok, a betanult táncok, de azt már képtelenek voltak megszervezni, hogy nagyjából azonos tempóban végigvonuljanak egy utcán. Sokszor 10 percig állt egy-egy része a felvonulóknak, pedig lelkes fiatal indonéz menedzser palánták szaladgáltak adóvevővel, fontoskodó arccal és egy kockás füzetből kitépett lapra felírt programmal. Persze ez ettől szép…csak kijutni nem tudtunk a forgatagból 2 órán keresztül. Végül aztán felültünk a motorra és a tömeggel szemben átvergődtünk a forgalmon.

Másnap elmotoroztunk Borobudurba és realizáltuk, hogy a vodkásüvegben vásárolt benzin révén a motor nem adja le ugyanazt a teljesítményt.

Odafele csak 80-al bírtunk menni, visszafele már 100-al, úgyhogy bármennyire szeretnénk a helyieket így támogatni, a benzinüket sajnos többet nem vesszük meg. Borobudur a világörökség része, egyben a legnagyobb Buddhista épülete, megépítésekor a déli félteke legnagyobb építményeként tartották számon.

Természetesen azóta nagyon sok bevásárlóközpont épült:-) egyik példája az épülő bevásárló központoknak ez a teljesen újonnan épülő mall Yogjakartában, ahova a meleg elől menekültünk be délbe, a mosdóba:-) Nem nagyon szeretjük az ilyen bevásárló központokat,de ez a maga nemében igazán lenyűgőző volt..ilyen is lehet egy modern épület. Első látásra inkább múzeumra emlékeztet.

Mindenkitől elnezést, hogy már megint a WCről írunk, no de mégiscsak egy szép nyugati WC a legértékesebb az utazásunk alatt. A bevásárlóközpontban végre megnyugodtunk, hogy nem csak nekünk akadnak nehézségeink az ázsiai WC-vel, hanem nekik is az angol típussal.

Hála istennek Borobudurban nem találkoztunk nagyon sok turistával, viszont annál inkább „helyi turistákkal”. Ők azok az indonézek, akik ugyanúgy járják a nevezetességeket, mint a külföldiek és nagyon örülnek, mikor egy fényképen pózolhatnak a fura fehérekkel. Végül a sokadik kép után már a mi kameránkkal is kertünk képet.

Utolsó napunkon egy különleges és megtisztelő meghívásnak tettünk eleget. A Rasida FM műsorában készítettek velünk interjút Aya a UIN Sunan Kali Jaga Egyetemen Jogjakartában. Aya Couch surfingen ránk talált, ő egy helyi fiatal orvos, aki a gyógyítás mellett szinte az egész életét nemzetének, annak jövőjének szenteli. Rádió és TV műsora van, illetve a periférián élő (árva, mélyszegénységben élő, szexuális munkára kényszerített, homoszexuális, ladyboy-mivel ez nálunk otthon nem nagyon ismert fogalom, érdemes rákeresni) gyermekek felkarolására egy non-profit szervezetet működtet. A fő célja az, hogy ezek a gyerekek, akik családjuk körében nem tudják megvalósítani álmaikat. lehetőséget és támogatást kapjanak. Ahogy Aya mondta,azért kell őket felkarolni, mert belőlük lesz a jövő vezető, termelő indonéz generációja. és ezt a beléjük vetett bizalommal, hittel és munkával kell megalapozni. A rádióműsorban beszéltünk Magyarországról, az oktatási rendszerünkről és a fenti csoportok helyzetéről a mi országunkban és Európában, valamint arról,hogy mi hogy látjuk Indonéziát így, közel egy hónap után. Nagyon jó volt találkozni ilyen törekvő, szociálisan érzékeny fitalokkal.

Továbbutazásunk előtt még ellátogattunk az „indonéziában kihagyhatatlan madárpiacra”. Borzalmas, szomorú „élmény” volt látni ezeket az ártatlan és pompás teremtményeket kicsi kalitkába zárva, tömegesen, reménytelenül vergődni. Körülbelül 15 percig tudtunk maradni:( (Az arab kultúrában különleges csemegének számít az énekesmadarak nyelvéből készült pástétom- hogy akadna a torkukon.) Surabayában megtudtuk szállásadónktól, hogy itt Indonéziában is előszeretettel fogyasztják őket, így a madárpiac itt inkább egy élő húsbolt. ( meg kell jegyeznünk, hogy Dóri számára a tengergyümölcsei és hal árusok sem kevésbé szomorúbbak az esti piacon.)