Phuket első táj impressziók.

Phuket volt az első hely, ahova megérkeztünk Thaiföldön. A Szingapúri reptéren még egy gyors ingyenes lábmasszás, aztán már majnem oda is értünk.

Repülővel kellett jönni, hogy 30 napos vízumot kapjunk, amúgy ha szárazföldön lépünk be csak 15 napra adnak.

A vízumsorbanállás itt is cuki volt 2 óra, sok orosz, interaktív viseleti útmutató.
Ez a sziget az egyike a tsunami által súlytott területeknek, és a mai napig láthatóak a nyomok, egy-egy eldugott helyen a sziget közepén találni még hajót, és miegymást. A reptérről zuhogó esőben kilépve természetesen letámadtak a taxisok minket. De má r tudtuk, hogy milyen sunyi kapzsi varjak ezzek, szóval mosolygós nothanksszel távoztunk. Elkezdtük keresni a buszt, amivel a helyiek járnak. Majd két óra után mondta is egy fószer, hogy ez az a busz…Felszálltunk. De azért nem volt olyan nagy a bizodalom bennünk, szóval követtük az útvonalat a gps-en. Végül kiderült, hogy ez a busz Patongba megy, nem Phuketbe, csak bekanyarodott a sofőr Phuket szélére. Háromszor kérdeztük, hogy megy e Phuket citybe, és mondta ja, aztán mondta, hogy itt van, szálljunk le. (szóval csak a mi jegypénzünket akarta, meg másik 4 balfékét) És „mondta”, hogy arra! Láttuk, hogy arra van egy rózsaszin jármű, aminek a platójára invitált minket egy walkmanezző kölök.

Természetesen minden thaiul volt kiírva, és csak reménykedtünk hogy jó helyre megy, szóval a GPS-benn bíztunk.

Egyszer aztán leugrottunk, amikor már csak 1 kmre voltunk a szállástól. Megérkeztünk a rózsaszín busszal.
Az óváros egy nagyon szép részén találtunk szállást, olyan olcsón, hogy el sem hittük és nagyon csendes is volt, távol a bulizó tengerparttól. Ha nem találunk Couch Surfingen szállasadót, akkor megpróbálunk mindig fogadóba menni, helyiekhez olyan házakba, amelyek még magukon hordozzák a tradicionális kulturális jegyeket.Most is egy ilyen családi házból és boltból átalakított vendégházban szálltunk meg.

Thaiföldön, nagy örömünkre, megint robogóra pattantunk és első sorból élvezhettük újra az érdekesebbnél érdekesebb DKÁzsiai utazási szokásokat (lassan már egy egész albumot össze tudunk rakni ezekből a furcsaságokból.)

Nagyon élvezzük a motor adta szabadságot, természettes aerodinamikai hűtőrendszert (60 felett fütyül a szél a combomon sálálá) habár most korlátba is ütköztünk, mert elkapott minket párszor a moszun. Ez olyan eső, ami 2 perc után a lelkedig hat.

De nem lehet haladni, mert tényleg nem látni semmit az esőfüggönyben. Első este megnéztük a város fényeit,nagyon szép kis utcácskák vannak itt, abszolút turista mentes az óváros és túl vagyunk az első thai ételrendelésünkön is, amit a helyi kifőzdében eszközöltünk,de erről bővebben majd az étel bejegyzéseknél.
Első nap elindultunk a helyi buddha szoborhoz, amit több 10 km távolságból látni, és útközben megálltunk egy-két templomnál, mert itt tényleg egymást érik a szebbnél szebb alkotások. Nagyon megszerettük a thai templomépítészetet, ez idáig a legszebb nekünk. Nagyon sok piros, és aranyozás, nagyon sok tűz szimbólum, nagyon szép tetőszerkezetek, legtöbbször főnnix ábrázolással.

Buddha felé menet az eső megállított minket egy elefánt központban.

A keserűséget azóta sem tudtuk elűzni szívünkről. Borzalmas ahogy ezekkel a csodálatos és intelligens lényekkel bánnak. Óriási vaskampókkal irányítják őket és láncraverve küszködnek egy helyben állva, arra várva, hogy elvihessnek egy túristát egy túrára a hátukon a dzsungelben. Félreértés ne essék, tudjuk, hogy a helyieknek ez az egy megélhetésük van. Minket a tény bánt, hogy erre igény van a fejlett országokból, hogy a túristák ezért fizetnek. Összességében borzalmasak a tapasztalataink ázsiában azzal kapcsolatban, ahogy a természettel és a többi teremtménnyel bánnak itt. Erről majd bővebben.

Ezután felmentünk a nagy Buddhához. Ennyitt láttunk belőle:
Csak a rend kedvéért, ezt kellett volna:

Este elmentünk vacsorázni, és bizony itt volt az első komoly nehézségünk az út során. Nem tudjuk olvasni a táj nyelvet és nem értik a nasi gorenget.
Szóval Dóri készített egy ilyet a rendeléshez:

Második nap körbe mentünk a szigeten, megnéztük a kilátót, és a híres Patong beachet. és nagyon megörültünk, hogy nem oda mentünk megszállni.

A sok tterem, bár és szórakozóhely üzemeltetéséhez igen sok energiára van szükség, amit valahogy ugye ode kell evezetni:)

Sajnos ezek a szigetek már semmi másról nem szólnak, mint evés, ivás, bulizás.
Öregek vagyuk mán mi..:)
Elkezdtük keresni a gibbon mentőállomást, valószinű elvitték a gibbonok, vagy a gibbonokat. Mindenesetre találtunk egy „rezervátumot”, egy vadvilág mentőállomás (aminek inkábba csak a neve volt ez) ahol azt mondták nincs mit rezerválni, üres a park már. Szomorú. De az idefele vezető úton láttunk először gumifákat:

Sajgó farpofánk a több, mint 70 km robogózás után hazainvitált minket.