Mount Hua shan – teaház a hegy tetején
Mielőtt elolvassátok ezt a bejegyzés, ajánljuk az alábbi videó megtekintését, mert mi videó híján nem tudjuk nektek annyira átadni a Hua shan hangulatát, mint ez a videó: https://indavideo.hu/video/Hiking_Huashan_az_eletveszelyes_turistaut
Xianban az utolsó napon elhagytuk a várost és ellátogattunk a „közelben” lévő Hua-shan hegyre, ami arról híres, hogy a világ egyik legveszélyesebb túraútvonala vezet fel a hegytetőre, ahol egy taoista teaház és templom található, 2000 méter magason.
Szóval elindultunk a hegyre, kicsit nehézkes volt az odaút, már reggel 6 kor elindultunk, Dóri a Hua shan kínai írásjelét lemásolva a kis füzetével kereste a buszt, amire felszálltunk. Természetesen nem turista busszal mentünk. Több busz is ment hasonló jellel, mi nem a legjobb buszt találtuk meg, mivel nem a jegyirodánál tett le minket, hanem valamilyen másik hotelnél, ahol még fizetni kellett egy másik busz használatáért is és alig tudtuk kitalálni, hogy merre is kell mennünk, mert persze senki nem beszélt angolul, egy olyan helyen ami világszenzáció. Hosszas hezitálás után úgy döntöttük, hogy nem gyalogolunk fel a legaljától, hanem igénybe vesszük a felvonót. Ezt nagyon jól tettük, mert így is elment az egész nap, hogy csak a csúcsok közt másztunk. 4 hegycsúcs volt, ebből megnéztük a nyugatit, a délit, ami a legmagasabb és az északit. A keletit csak messziről tekintettük meg, de nem hágtunk fel rá.
Nagyon nagyon hideg volt, és amikor a gerinceken sétáltunk élesen süvített a szél.
Nagyon sok baleset történik itt, de arra kellett rájönnünk, hogy nem a veszélyes helyszín miatt, hanem az ázsiai tömeg lökdösődő mivolta okozza ezt. Ha ez a lökdösődés kétezer méter magason történik, egy derékig érő lánc mellett, akkor az nem annyira jó.
Ahogy látjátok, most nincs tömeg, ugyanis decemberben vagyunk, amikor nem nagyon jönnek ide turisták, a kínai újév pedig még előttünk áll, akkor lesznek csak igazán sokan. Állítólag nyáron 2-3 órát is kell sorban állni a felvonónál és a lépcsőkön is csak libasorban lehet haladni. Borzalmas élmény lehet. Viszont szezonon kívül, egy hideg téli napon, óriási szerencsével éppen napsütésben elmondhatatlan látványban volt részünk.
Megettük az elemózsiánkat egy szélvédett napos helyen, még volt egy darabka kenyér a francia boltból, aminek nagyon örültünk. Némi vajjal pedig pompás volt.
Nagyon különleges napot töltöttünk itt és visszafelé igazán nagyon féltünk a levonón… igen-igen magasan ment.
Hazaérve meleg vacsorával várt minket kínai „anyukánk”. Azt hiszem nagyon megszeretett minket.
Utolsó napunkon egészen a vonat peronjáig kísért minket és amikor megöleltük, utána nagyon gyorsan szedte a lábait, mert bizony könnyek szöktek a szemébe. Hát bizony emlékezetes perceket töltöttünk együtt,nagyon sokat nevettünk, jó volt egy kicsit egy kínai családban „családtag” lenni.
Aztán pár méter után még visszanézett és integetett nekünk.
És annyira tetszett Dórinak a metrós kártya, hogy segített „ellopni”. Mivel kifele az automata benyelte volna a plasztik kártyát, ezért azt csinálta a néni, hogy Dóri mögé préselődött és a saját bérlete odaérintése után kettejüket átlökte a kapun…:) Pedig nem is mondtuk neki, hogy szeretnénk, csak csillogó szemmel nézegettük és Dóri lefényképezte.
De ő szavak nélkül is a szívünkbe látott, anélkül, hogy értenénk egymás beszélt nyelvét.
Ezt nevezik figyelemnek.
Utána arról beszélgettünk a vonaton ülve, kicsit meghatódva mi is, hogy utunk egyik célja most kristályosodott ki: szeretetet és kedvességet vinni mások életébe, és szeretetre és kedvességre alkalmat adni másoknak.
Olyan boldogak voltunk, hogy azt éreztük: minden országban, bármilyen nációról is legyen szó mindig találtunk egy-egy embert akinek egy kis melegséget tudtunk lopni a szívébe, s aki melegséget adott nekünk figyelmével, törődésével, támogatásával.
És még itt Kínában is egyre jobb embereket ismerünk meg, még ha olyan nehézkesen is indult. Sokkal jobb hely ez a világ, mint vártuk. Sokkal.
