Hegyrefellll!!! – Dhampus, ahol nem üldözött krampusz

Pokharából ellátogattunk egy közeli hegyi falucskába. Kb. egy órát kellett utazni különféle buszokkal. Egy élmény volt.

Azóta állítottuk fel azt a tételt: Hány ember fér be egy mikrobuszba Nepálban? – Mindig eggyel több!

Szóval elértük Phedit, s ott kezdődtek a lépcsők! Jó sok, egészen addig, míg fel nem értünk az 1650 méteren fekvő Dhampusba.

De a lépcsőkkel egy másik világ is elkezdődött. Már az első házakat, amit láttunk belepte valami földöntúli magány és túlvilági önfeledtség. Itt az emberek kőkeményen dolgoznak és piszkosul elfáradnak, de valahogy mégsem olyan nyomottak mint a modern világban.

Itt a hegyen az idő kitágul és megtelik színekkel, ízekkel, szagokkal. Mert van idő a dolgok realizálására és megélésére. Sok gyerek naponta 2 órát sétál az iskolába és ezért, meg a fűtés hiánya miatt 10-ig várnak az iskolakezdéssel, mire már egy kicsit felmelegszik az idő.

Utunk során belebotlottunk egy kis faluba, ahol éppen az esküvő előtti menyegző volt! SIC! mert itt ilyen is szokás. Habár itt is ünnepelnek, mégsem éreztük azt, hogy az ünneplés az kivetkőzés a hétköznapokból, a bőrükből. Vidámabbak, önfeledtebbek, de mégsem olyan harsányak, mint a színek amiket viselnek.

Végül megérkeztünk Dhampusba. Csodaszép aranyos kis település ez a hegygerincen. Sajnos este nem volt a legtisztább az idő.

Összeismerkedtünk egy helyi tanítóval aki segített nekünk szállást találni és egy nagyon baráti árat kialkudni,

Pont északi irányból láttunk rá a hegyre a szobából, így a napfelkelte gyönyörű volt.

Ellátogattunk a tanító kisboltjába is, aki büszkén megmutogatta mit árul és hogy van két kecskéje és egy bivalya (őket is megnéztük.) Hosszas unszolás után megkóstoltuk a bivalytejes teát, mert ugye udvariatlanság lett volna nem meginni….majd vártuk az eredményt..Túléltük..:)

Másnap délelőtt figyeltük, hogy indul a nap a faluban, majd visszasétáltunk a buszhoz (1,5 óra lépcsőzés lefelé) és hazatértünk megpihenni.

Hegyi utunk során sokszor találkozunk helyiekkel, és sherpákkal is. Elképesztő terheket cipelnek az itteniek a hátukon, sokszor a homlokukhoz kötve. 50-80 kilót simán visznek 10-20 kilométeren át tangapapucsban a legsziklásabb terepen. A nők is elvisznek 40-60 kilókat…építkezésen rendszeresen látni őket, ahogy a fejükre erősített fonott kosárban vagy a fejükön köveket cipelnek.

(A fenti 2 és a lenti 2 cipelős képet nem mi készítettük.)

Indonéziából jelentettük, ha még emlékeztek, hogy mindent el lehet vinni motoron..na Nepálra is ez igaz, csak egy, a fejre erősített kötélen. Nem viccelünk, láttunk sarok kanapét és hűtőszekrényt is ’emberháton’.

De hát nem is csoda.. itt a világon az egyik legmagasabb a gyerekhalandóság. Aki itt túléli a gyermekkort az acél és gyémánt!