A családi szeretet – művészetmorzsák a lovinai tengerparton
Egy este a lovinai parton jártunk ahol találkoztunk két helyi árussal. Az egyikük egy férfi volt, akik egy speciális ragasztóval, illetve a partról szedett kagylókból készített porral keverve nyakékeket, pontosabban medálokat készít.Minden medál egyedi, de vannak olyanok, melyeket párban készít. A medáloknak neveket is ad: beauty of inside and outside (a külső és belső szépség), the love of family (a családi szeretet) , the circle of life (az élet körforgás), the round of one world (a világot átölelő kör) stb. Mi végül a family love nevű medált vásároltuk meg aminek a közepén egy fehér kör található, ez az anya szimbóluma, ezt körbeveszi egy sötét, darabosan csillámló rész, mely a gyermekeket szimbolizája, s mindezt vörös félkörök veszik körbe, mely az apa megtestesítője. A félkörök közt rések vannak, mely azt szimbolizálja, hogy a gyermek kiléphet a körből, de mindig vissza térhet oda. Hihetetlen milyen alázatos és jóindulatú volt ez a férfi. Valami mélységes szerénység és kedvesség vette körül. Pedig nem könnyű az élete. Naponta többször végigjár egy bizonyos partszakaszon, hogy eladjon néhány darabot alkotásaiból, s megkeressen pár ezer forintnak megfelelő pénzt, s vehessen ennivalót a családjának. Valahol nagyon nehéz az ő élete. Valahol meg nagyon irigylésre méltó. Azt hiszem ő nem érzi magát szegénynek. Olyan dolgok jelentenek értéket számára, ami csak érintőlegesen kötődik ehhez az anyagi világhoz. Kérdezte honnan vagyunk, és amikor mondtuk, akkor elővett egy gyűrött képeslapot, amit mindig magánál tart. Egy nagyon kedves embertől, barátjától kapta. Zagráb volt a lapon. Azt mondta néha megnézi ezt a lapot és akkor nagyon vidám lesz, mert emlékszik arra a kedves barátjára, akitől kapta. Valahogy itt más súlya van a percnek ezen a parton, ezek közt az emberek közt. És azt hiszem a leginkább a hindukat szeretjük, ha már választani kell vallások közül. Valami földöntúli derű és kedvesség veszi körbe őket. Látszik, hogy hálásak mindenért, amit kaptak életükben és ami feladat rájuk vár.
Nem sokkal később egy asszony telepedett mellénk, aki karkötőket és kendőket árult. De inkább azért vettünk tőle valamit, mert nagyon sokat mesélt a szigetről, magáról,az életéről. Valahogy az ő szájából az, hogy legyen 200 forintja és tudjon venni 1 kg rizst a 6 gyermekének és maguknak, az nem hangzott olyan drámain súlyosnak. Pedig valójában az.
Mesélt nekünk arról az időről, amikor még nem volt a nyugati turizmus közkedvelt célpontja Bali. Amikor még mindenkinek volt egy darabka földje, volt hal a vízben, és mindenkinek volt rizs az asztalán.
Az a hely, ahol mi beszélgettünk a asszonnyal 50 évvel az előtt rizsföld volt, ma egy órási hotel komplexum állt mögöttünk a parton. Mindenki megtermelte a maga élelmét, békében éltek. De aztán a nyugati ember (ebbe beletartozik ausztrál, amerikai stb.) felvásárolta ezt a paradicsomot, s csodálatos szállodákat épített az óceánpartra. S ezzel együtt elhozta a technológiát, a nyugati árukat, mobilt, motort, autót, internetet, ruhákat, stb. Ezek most már „elérhetőek” a balinézeknek is. Viszont gyakran a napi rizsadag már nem érhető el, vagy csak nagyon sok munkával. Nem úgy tűnt, hogy feltétlenül rossz véleménye lenne az asszonynak a turizmusról. Valahogy úgy éreztük, szerinte egyszerűen megjelentek olyan foglalkozások, amelyek előtte nem léteztek. Például a tengerparti árusok, éttermek.
Viszont mára a szállodáknak saját éttermük és medencéjük van. Az asszony elmondása szerint a turisták már nem fekszenek kint a tengerparton, nem esznek a helyiek éttermeiben ( pedig a legfinomabb vacsorát egy ilyen kis helyi étteremben ettük) mert minden all inclusive a szállodában. A tengerpartot éppen ezért már nem is takarítják, így még kevesebb turistának van kedve bemenni a vízbe, kifeküdni a szeméttel teli tengerpartra.
Elmondta nekünk, hogy ő felajánlotta a hotelnek, hogy nagyon kis összegért ő naponta felszedi a szemetet, takarítja a partot, de nem kellett nekik. Ez az egyszerű, iskolázatlan asszony látta az összefüggést a természet és az ember egyensúlya között… Hogy ha nem vigyázunk rá nem lesz miből megélnünk. Azt mondta nem érti, hogy miért nem látják a szálloda vezetői és a város, ország vezetése, hogy ha ennyi szemét kerül a tengerbe, akkor egyszer a delfinek is eltűnnek, ahogy a halakkal is történet.
Egy idő után nem lehet majd ilyen „szuper” delfin néző túrákat szervezni..pedig az egész város ebből él. Nem tudjuk, hogy mi a helyes, hogy nekik is van lehetőségük „kitörni” és mérnöknek, vagy orvosnak lenni a nyugati világban, vagy jobb lett volna, ha itt maradhatnak „háborítatlanul” a nyugati „elvevő” kultúra segítsége nélkül… Nagyon rég óta gyötör ez a „választás”, hogy vajon jobban élnek e most, az itteniek vagy Ausztráliában az aboriginalok, vagy a maorik, vagy bármely ősi népek a nyugat „elvevő” technológia által. Persze így ők is jobban ki tudják aknázni országuk természeti lehetőségeit…többet tudnak elvenni! De vajon az 50 évvel ezelőtti generáció akart többet? Tényleg mindig többet akarunk?
