Út a hegyekbe 1. Rész a Vízesés mágia

Mint korábban említettük, úgy döntöttünk, hogy egy hétre kocsiba ülünk és bejárjuk Chiang Mai és Chiang Rai környékét.

Úgy éreztük az indonéz és malajziai motorozás eléggé felvértezett minket a vezetéshez. Vagyis Edi éreztte úgy, Dóri pedig megbízott benne, annak ellenére, hogy azt írták minden fórumon, hogy az itteni közlekedésben tuti balesetet szenved egy nyugati és a hegyi utak kiemelkedően veszélyesek. Hát ebből sokat nem éreztünk, a nagy különbség az, hogy a dudát többször kell használni, de már Edi kifigyelte a helyi buszosoktól, hogy hogyan kell illedelmesen dudálni… 🙂 Egy kicsi határozott ütés a kormány közepén a dudagomb szélére. Túléltük, minden baj nélkül. 🙂
No szóval elindultunk és az első utunk egy nemzeti parkba vezetett. Sajnos amióta nincs autónk itt Délkelet-Ázsiában elég nehézkesen jutunk ki a városokon igazán kívülre.
Úgyhogy most nagyon örültünk, hogy eljutottunk a Doi Inthanon nemzeti parkba. Jó volt fellélegezni és egy csodálatos vízesésre bukkantunk. 🙂

Tovább haladtunk a hegyek közt és rátalátunk egy csodaszép sztúpára. Érdekessége volt, hogy az eddigi arany és piros kombináció helyett itt lila volt a fő árnyalat. Vasárnap levén rengeteg család látogatott ide fel, hogy lerójákmtiszteletüket Buddha előtt. Ez Thaiföld legmagasabb pontja. Sajnos a légszennyezes miatt még ilyen tiszta időben is csak annyit lehetett látni, ami a jobb alsó képen van.

Tovább haladtunk a csodálatos hegyek közt és ráleltünk egy kis sétaútra a fák között:  Az estét Mae Chaen nevű hegyi kösségben töltöttük egy picike kis szálláson. Reggel felébredtünk és megnéztük az ébredő város piacát. S őrszemként egy kakas fogadott minket az egyik standnál.

Érdekes számukra itt, hogy a hegyek közt valamiért később kezdődik az élet. Talán a hideg miatt, talán mert a köd visszatartja az embereket a házaik menedékében.
Reggel tehát útnak indultunk Mae Hong Son felé, Mae Sarinangon keresztül. Olyan gyönyörű hegyi, kanyargós utakon jártunk, hogy egy idő után nem tudtunk megállni képet készíteni. Hátradőltünk és csak élveztük a látványt, (főleg Dóri, mert Edi a kanyarokat figyelte:)) volt hogy egy óráig sem találkoztunk autóval….mennyire jó érzés volt itt ázsiában!