Yangshou – a millió formájú hegyvidék

Ha rákerestek erre a helyre, Yangshoura az interneten látni fogjátok, hogy milyen csodálatos és ámulatos természeti formák vannak itt ezen a tájon, Kínában. Itt találhatóak a híres cukorsüveg hegyek. Mi is csak ámulunk nap-nap után. Egy olyan iskolába fogadtak be minket, ahol napi 2 órát kellett beszélgetni diákokkal angolul, bármilyen előre választott témáról, akik szerte Kína minden városából jöttek ide, és ezért cserébe kaptunk szállást és napi kétszer meleg ételt, útbaigazítást, biciklit, motort, ha be kellett ugrani a városba. Nagyon jó kis megállapodás volt, mert így mi is rengeteg mindent megtudtunk arról, hogy egyet témákról, például az egy gyermekes törvényről mit gondolnak Kína különböző részein vagy egyáltalán hogy működik a rendszer. A beszélgetés témákat ugyanis mi választhattuk szabadon.

Szállássunk és az iskola a város szélén, közvetlenül a híres folyóhoz vezető egyik úton volt, mezőgazdasági területen, de sajnos nem lett felhőtlen az első három kínai napunk és a születésnapjaink.

Első gyomorrontásunk története

Sajnos a meleg étellel vészesen befürödtünk. Nem tudjuk miért. Valószínű ez a hármas volt az okozója: besokalltunk az állandó rízs -ázsiai kaja variációtól, amiben a növényeket csak meglottyasztják, romlott tojás , illetve az általános higiénia. WC papír, szappan , meleg vizes kézmosó ritka luxus errefelé.

De nem csak mi betegedtünk meg. Az a kanadai férfi is, aki már 6 éve itt tanít. Ahogy ő fogalmazott: úgy tört ki a há…s a száján, mint egy felröppenő madársereg. Tovább nem is részletezném. Mi is ezt éltük át mindkét végéről.

Az eredmény: Dóri pénteken, Edy szombaton szenvedett az ágyban, és vasárnap is csak támolyogtunk. A fél karunkat odaadnánk egy tál sós főtt krumpliért, egy angol WCért, egy kis meleg vizes tusolásért, amiből nem közvetlenül a WC-be folyik a víz, meg egy kis fűtésért. Az ételmérgezés nem mulatságos dolog. Még szerencse, hogy bevettünk szereket, ami kihajtotta belőlünk. A szerek beszerzése is nagyon kalandos volt, ugyanis Dóri egy kínai gyógyszertárba elbiciklizve próbálta elmagyarázni egy szótár segítségével a gyomorrontást és a hasmenést. Nagyon reménykedtünk benne, hogy a kínai írásjelekkel ellátott gyógyszeres tasak nem hashajtót rejt. Ilyen rosszul még soha, egyikünk sem volt, még szerencse, hogy a három emeletes ágyas szobában, csak mi ketten voltunk, így minden takarót magunkra tudtunk tenni, hogy legalább ne fázzunk. Szóval az első pár napunk itt Kínában nem sikerült a leghívogatóbbra.

A csoda vidék

Na, de ez után a nem túl epikus bevezető után, lássuk a vidéket. Csodálatosan szép tájkép tárul itt elénk, bármilyen irányba megyünk. Akár a városközpontban, akár a városon kívül, mindenhol megtöri a horizontot, egy-egy hegykúp. Éjszaka óriás „puputevéket” látni, ahogy átkelnek a csillagos tájon. Az emberek fura házakban élnek, ahol a bejárati ajtó a legdíszesebb, és sokszor még nincsenek ablakok, de az ajtó már kész van.

Fűtés az itt nincs úgy általában, ezért az emberek kint ülnek össze egy-egy kupacba az út mentén, és tüzeket gyújtanak, úgy melegszenek.

És úgy tűnik, nincs is ennél fontosabb dolguk. Vagy csapatokba verődnek, és kártyáznak. A legnagyobb játszmák körül hatalmas tumultus van, és ahogy kivettük, egész komoly összegekben játszanak. Mivel 3 napunk szinte teljesen kiesett a másik kettőn pedig a hideg és a fáradtság miatt nem voltunk olyan aktívak, ezért az öt nap alatt nem fedezhettük fel úgy a környéket, ahogy terveztük.

A városban bejártuk a folyómentét, és Dóri születésnapja megünnepléseként, amíg Edvárd otthon szenvedett, felment az egyik kilátóra, ahonnan az egész város be lehetett látni.

Mikor már kicsit jobban lettünk elbicikliztünk egy kis falu felé, amit majdnem el is értünk. Illetve egy igazán nagyot sétáltunk még az első nap (amíg nem betegedtünk meg.)

Ezért fázik Edvárd

Ami itt vicces volt még, hogy Edvárdnak nem tudtunk ruhát venni. Pedig legalább 8 boltban próbáltuk. És nem csak kabátot, még pulóvert sem. A 6XL-es pulóver is csak a köldökéig ért és a vállán sem ment fel…Nagyon jót derültek rajta az eladók, hogy milyen nagy ember, és hogy még a legnagyobb ruha sem jó rá. Mi azért annyira nem örültünk. De legalább Dórinak tudtunk venni egy „nagyon szép” narancssárga puffancsot, ami talán ki is tart egy hónapig, amit sikerült negyed árra lealkudni és még így is drágább volt mint bármelyik kabát amit valaha vett…és biztosan csak azért, mert ezt a színt senki nem vette volna meg. Mi sem…ha nem csak ezt tudtuk volna lealkudni a piacon :-).

Érdekes volt azt látni, ebben a faluban, hogy az élet sosem áll meg, az emberek vasárnap is jönnek mennek, bár az iskolában nem volt tanítás. Az egyik házban valami ünnepségféle volt, ami azt jelentette, hogy mindenféle állatokat dolgoztak fel a haltól elkezdve a disznón át a kecskéig.

Amikor arra mentem (Edvárd) bőszen invitáltak be, hogy egyek velük. Sajnos vissza kellett utasítanom, a gyomromra való tekintettel.

Fordítanunk kell a gondolkodásunkon!

Egy kicsit revidiálnunk kellett magunkat a kínai út során. Sajnos nagyon sok prekoncepcióval jöttünk ide. Hogy Kína egy zárt, materialista kommunista ország, hogy nehéz itt boldogulni, hogy nem kedvesek az emberek. Sajnos ez nem nagyon látszik megdőlni. Persze találkoztunk már kedves emberekkel, nem is eggyel, de néha azt hisszük szobrok. Ránk néznek, és még a szemhéjuk sem rebben. Persze néha egy-egy öreg ránk mosolyog, vagy néhány fiatal már megszólított. De valahogy mégsem érezzük magunkat fesztelenül.

Valószínű a nehéz kezdet is féken tart minket, abban, hogy feloldódjunk.

Egyik este megkérdeztük a csoportot, hogy milyenek itt a szokások a házasság kapcsán. És mindenki azt mondta, hogy nagyon nehéz a fiúknak párt találni, mert csak azt nézik, hogy milyen kocsija van, mennyi fizetése, és van e háza. Persze ez csak a középosztályra igaz, és ez talán otthon is így van már. A szegényebb rétegeknél még ez nem harapódzott el ennyire, bár ott sem csukják be a szemüket, amikor ezen elemeket kell felülvizsgálni. Érdekes volt még a csoportban, hogy azt vettük észre, nagyon egyszerű gondolkodású emberek, úgy általában. Persze ez lehet a nyelvi korlátok miatt is, de maga a testbeszéd, a hangsúlyozás, egyfolytában azt érezzük itt Ázsiában, hogy az átlagember igen egyszerű.  Súlyos kritika ez, de így viselkednek. Ádám fogalmazta meg ezt igazán jól: a modern világ egyik nagy válsága, hogy az emberekből hiányzik a tapintat. Ez itt, Ázsiában hatványozottan igaz, holott azt vártuk, hogy itt mindent a tisztelet, a tradíció és a figyelem szele leng be. Hát nyoma sincs. Már csak Japánban bízunk.

Így éreztük magunkat az első pár napban. Nem működött a bankkártyánk, nem tudtunk vonatjegyet venni, megbetegedtünk. Kiborultunk, elfáradtunk.

Aztán egyik reggel leültünk és azt mondtuk. Vagy fogjuk magunkat és hazamegyünk, mert ilyen hozzáállással, prekoncepciókkal nincs értelme utazni. Folyamatosan érnek majd minket a nehézségek, beigazolják a prekoncepcióinkat. Vagy, most azonnal elengedünk mindent, amit Kínáról mondtak nekünk mások, ami eddig történt velünk és mi mosolygunk az emberekre és megpróbáljuk a lehető legkedvesebb szemünkkel nézni ez az országot.

Az utóbbi mellett döntöttünk.

Az iskolában próbáltak minket marasztalni, hogy maradjunk tanítani és szereznek nekünk vízumot. Később megtudtuk, hogy igazából bármilyen nyugati emberre, angoltudástól és tanári skillektől függetlenül szívesebben bízzák a módosabb kínaiak a gyerekeiket, mint egy valóban angol tanár végezettségű kínai tanárra. Szóval, ha szeretnétek pár évre Kínába jönni, itt a lehetőség.

Kicsit kondéros lett a vége, reméljük nem baj.