Utazás dilemmák
2023. Február 14.
No, nem azért jelentős most számunkra ez a nap, mert Bálint nap van, hanem érdekes módon két utazással kapcsolatos fontos esemény is történt ezen a napon, és ezt csak most realizáltuk.
Pontosan 10 évvel ezelőtt 2014. február 14.-én végleg eldöntöttük, hogy elindulunk arra a hátizsákos világkörüli útra, ami aztán sok szempontból megváltoztatta az életünket.
Első fotónk utazásunk első állomásán New Yorkban
Több évi hezitálás, tervezgetés, gyűjtögetés után ezen a napon vettük meg azt a repülőjegy csomagot, ami 10 darab egy irányú repülőjegyet tartalmazott, és ami négy kontinensen repített minket át.
Aztán hazajöttünk és nem csak az út során szerzett tapasztalatok, hanem az elmélyedésünk a hulladékcsökkentésben, a zöldebb életmódban, majd a humánökológiában elég sokat változtatott a szemléletünkön.
Ez a változás folyamatos volt, kisebb-nagyobb lépésekkel és néha elég sok területen bűntudattal is. Nyilván 9 repülő úttal a hátunk mögött elég nehéz fenntartható utazásról, életmódról beszélni (előbbbi egyébként meggyőződésünk, hogy tömegek számára bármennyire is fáj kimondani, nem létezik).
Továbbra is hívtak más kultúrák, hegyek, tájak, túrák, a felfedezés, de volt bennünk egy nagyon erős belső ellentmondás is az egész utazás témával kapcsolatban. Kipróbáltuk a zero waste utazást (ráadásul vonattal, stoppal) és egy következő lépésként például elkezdtünk magunknak kijelölni határokat. Mennyi időnként, milyen távoli úticélra megyünk, hányszor utazunk, annak milyen célja, hatása van, onnan mit hozunk haza, és hányszor engedünk magunknak repülőutat.
2019-re odáig jutottunk, hogy eléggé felülvizsgáltuk az utazási szokásainkat.
Ma 5 éve, vagyis 2019. február 14.-én ültünk utoljára repülőn. Bár nagyon nagy a vita arról, hogy valóban mennyit számít egy-egy ember utazás, főleg repülés csökkentése, észrevehető, hogy nagy általánosságban, ha az utazzunk-e és etikus-e manapság utazni kérdésről folyik diskurzus az nagyrészt akörül forog, hogy milyen közlekedési eszközt válasszunk.
De leginkább leegyszerűsödik arra, hogy ne repüljünk és kész.
Mi is a lehető legkevesebbet
repülünk. Ki gondolná, hogy mi, akiket sokan nagy utazónak tartanak, már 5 éve
nem ültünk repülőn.
De a kezdetekhez képest
jócskán átalakult a blogunk , talán már nem is nevezhető utazási blognak és talán nem
is szeretnénk elsősorban azok lenni. (Innen pedig saját nevemben, bár Edvárddal egyetértésben írom a továbbiakat.)
MIÉRT UTAZUNK? LÉTEZIK-E FENNTARTHATÓ UTAZÁS?
Már itt a blogon számtalanszor árnyaltuk ezt a kérdés, de véleményem szerint az utazás egy annyira komplex téma, amit egyszerűen nem lehet kizárólag az utazási eszközökre egyszerűsíteni.
Persze az egész kérdést el lehetne intézni annyival, hogy a legfenntarthatóbb utazás, ha otthon maradunk (ahogy a legökologikusabb grapefruit, amit nem veszünk meg), viszont, ha mégis utazunk és valamiért jó pár emberben ott van a megismerési vágy, valami hajtja afelé, hogy olyan tájakat lásson, olyan emberekkel, nyelvekkel és gasztronómiával találkozzon, ami eddig számára ismeretlen volt ott ahol élt, akkor a fenti – ne utazzunk- megoldás nyilván nem releváns és nem is reális javaslat azok számára, akik ezt megtehetik.
Lehet, hogy mellbevágó, de tény, hogy az utazás az emberiség kis, felső rétegének kiváltsága. De ez az utazásnak arra a formájára igaz, amit mi utazásnak ismerünk, és ez leginkább a tömegturizmus. Jó pár olyan peremországban jártunk, ahol rendszeresen vándorolnak az emberek (pl. Indiában családtagokat látogatnak 10-20 órát utazva a vonaton, hajóznak szigetek között és persze vannak nomád népcsoportok is.)
Egy nagyon fontos szempont szerintem, ha olyan megoldást keresünk, ami megvalósítható többek számára, ha arról is beszélünk, hogy milyen céllal utazunk.
Validálhat-e egy utazást a célja, hogy ott mit csinálsz, kikkel találkozol, hol szállsz meg, mit tanulsz, milyen tapasztalatokat hozol haza onnan, hogyan változtatja meg az életedet?
Kis gondolati kitérőként, természetesen még mindig ott a legvégső érv, hogy ez mind-mind önös érdek. Én akarom látni, én akarom megtapasztalni, az én életemen mit változtat, engem tesz érzékenyebbé stb.
De ugyan ez minden témánál felvethető: minden, ami több mint a létszükségletem biztosítása az nem etikus, nem ökologikus. Vonatkozhat ez az étkezésre, ruházkodásra, de akár arra olyan érzékeny témákra is, hogy miért dönt valaki úgy, hogy gyereket vállal vagy miért 2,3,4,5,6 gyermeket.
Viszont nagyon úgy tűnik, hogy az örömteliség igénye egy pici túlmutat azon, – legalábbis az emberek többségének- hogy pusztán úgy éljünk, hogy az alapvető szükségleteink ki vannak elégítve. Mert végülis felesleges a hímzés a ruhán. Ha megfelelő tápértékű X ételt eszünk, akkor miért vágyunk újabb fűszerekkel, alapanyagokkal való kísérletezésre stb.
Mindezt csak azért érzem idevágónak, mert mikor valamilyen okból rájövünk, hogy gyakorlatilag az életünk minden területén úgy élünk, hogy az ökológiai szempontból inkább elvesz, és mindig bűntudatunk van, az hova vezet?
Persze a bűntudat egy jó hajtóerő tud lenni a változásra sarkallásban és azt jelzi, hogy valamit csinálhatnék máshogy is. Viszont, ha valamiért egyszerűen nem sikerül változtatnom (minden információ és megszerzett tudás ellenére felülök a repülőre és elrepülök Rómába egy hétvégére, megeszem minden nap a húst, leakasztom az H&Mben azt a pólót) akkor ez maximum szégyenérzet lesz, és ebből az állapotból meg elég nehéz változtatni.
Talán te is, aki ezt olvasod, beszélsz másoknak ezekről a témákról. Szerintem ott van a felelősségünk, hogy ezt a vékony határt megtaláljuk kommunikáció és megoldások tekintetében.
Az, hogy szégyelld magad, mert repülőre ülsz a rokonaidat meglátogatni, vagy hogy gondold át, miért jutottál abba a helyzetbe, hogy ez felmerül nem támogatja, azt hogy a bűntudatból ne szégyen legyen. Bár releváns ezeket végig gondolni, egy nagyon távoli megoldási javaslat nem hiszem, hogy változásra sarkall.
Valid érzés, hogy mikor van valami, amit nagyon szeretek, ami feltölt és azt látom, -mert olyan mértékben eluralkodott a social média mindenhol- pl. hogy az ismerőseim simán repkednek évente többször a világban akkor azt érzem, hogy én erről lemondok és szívok, miközben mások helyettem meg járják a világot. Szóval szerintem sokszor ezekre a megélésekre keressük a válaszokat, megoldásokat.
A kitérő után vissza konkrétan az utazáshoz.
Érdemes nem csak a hogyanról, hanem a miértről is beszélni, mert ezek sokszor nem fenntarthatósági kérdések, hanem érékválasztások, amik felülírhatnak akár olyan elhatározásainkat is, mint hogy nem repülök.
Ott állok a dilemmával: Vegyünk egy külföldi családtag meglátogatását. Van egy évben X nap szabadságom a munkahelyemen (persze gondolkodhatnék azon is, hogy miért dolgozok olyan helyen, ahol ennyi a szabadság, választhatnék másik foglalkozást stb. szóval persze ezt is magamnak csináltam).
Ebből a szabadságból maradt 4 napom.
Mivel a családi kapcsolatok ápolása fontos számomra, ezért ha, úgy döntök nem látogatom meg a családtagjaimat, mert ez csak repüléssel lenne megoldható ebben a formában, akkor mi az ami elveszik?
Természetesen javasolhatjuk valakinek, hogy menjen vonattal, biciklivel 3 átszállással, mert ez kaland, meg a lassú utazás szépségeire is felhívhatjuk a figyelmét. Ha pedig nem így utazik és a kényelmet (gyorsan és sajnos olcsóbban jussak el oda, ahova akarok) választja, mondhatom neki, hogy értékesebbnek gondolod az idődet, mint amilyen, illetve, hogy ha valaki nem tudja vállalni a kényelmetlenséget, annak nincs joga utazni stb. Ez valószínűleg így is van, csak vezet-e viselkedés változáshoz?
Mi az utazásom célja? Valid-e, hogy szeretnék kapcsolódni és megismerkedni olyan emberekkel és társadalmakkal, akik teljesen máshogy élnek mint, amit én eddig megismertem?
Nyilván nem a kiugrom Dubajba meg Isztambulba vásárolni vagy oda megyek, megnézem az X épületet és lefotózkodom vele a turista buszról lepattanva utazásokra gondolok (véleményem szerint ezek egyszerűen validálhatatlanok, etikátlanok.)
Bár igyekszem nem ebből kiindulni, de nem tudom figyelmen kívül hagyni az én utazással kapcsolatos tapasztalataimat, azok hatásár az életemre. Az egyetem 5 éve alatt egy nemzetközi diákszervezet tagja voltam, és nagy valószínűséggel emiatt sokkal többet utaztam, mint mások (ugyan 90%-ban vonattal, de akkor is), de iszonyatosan sokat tett hozzá a személyiségemhez, hogy ennyi féle kulturális háttérrel rendelkező fiatallal kellett közösen dolgoznom, hogy igyekeztünk kitalálni azt a formát és mintát adni legalább egy ifjúsági közösségben a demokratikus működésre, arra, hogy hogy lehet tisztviselőket választani, lehet-e változást elérni rendszerszinten (nyilván ebben a kicsi rendszerben). Például: régebben az ifjúsági cserék pályázati rendszere sem támogatta azt, hogy valaki a drágább , de vonatos utazást válassza az olcsóbb repüléssel szemben.
Mi például szervezeten belül változtattunk azon, hogy anyagilag is a vonatos, buszos utazást díjazza a rendszer egy találkozónál.
Vannak oldalak, amik kifejezetten a vonatos utazáshoz adnak segítséget nemzetközi téren is, mint például a Seat61.com. (Mi Indiában, Kínában, Ukrajnában használtuk, nagyon hasznos infók vannak rajta.)
Ott a szállás kérdése is, és hogy az ottlétemmel esetleg még támogatok-e egy hagyomány fennmaradását (és megint nem a skanzen szerű thai falvakra gondolok, meg néptáncos előadásokra), hogy milyen szolgáltatásokat veszek igénybe, és mire szavazok a pénzemmel.
Ráadásul ott vannak az olyan, kifejezetten helybéliekkel való kapcsolódást, egy-egy család életébe való belelátást segítő platformok, mint a Couchsurfing, vagy a még komolyabb Servas. (Ha utóbbit nem ismeritek és a couchsurfing túl veszélyesnek tűnik, akkor mindenképp nézzétek meg az oldalt.) A jelmondatuk az, hogy „béke és megértés az utazáson és szállásadáson keresztül”. 1973-ban jött létre!!! Ráadásul, ha az utazással az a célja valakinek, hogy megismerje más kultúrában felnőtt emberek szemléletét, informálódjon más valóságokról, mint amit a média közvetít vagy csak nyelvet szeretne tanulni, akkor utazás nélkül is bel lehet fogadni utazókat.
Mi a covidig rendszeresen fogadtunk a lakásunkban utazókat. Fantasztikus élmény volt.
Kirándultunk , főztünk, piacoztunk. Most újra megnyitjuk a házunkat hamarosan és örülünk, hogy a kislányunk pl. nyelvet is tud gyakorolni.
Új-Mexikóban a sivatagban például adott nekünk egy ágyat egy 82 éves bácsi, aki azért fogad be utazókat, mert ő már nem tud utazni. Cserébe annyi kért, hogy főzzünk neki valamit és meséljünk az országunkról.
De az is izgalmas volt, mikor egy olyan házaspárnál laktunk, akiknek rengeteg tudásuk volt az amerikai politikáról és egy csomó mindent sokkal tisztábban láttunk a velük történt beszélgetés alkalmával…és még sorolhatnám, mennyi mindent tanultunk.
Mikor ökológia, zöld témákon belül belül kerül elő az utazás valahogy mindig úgy érzem, abból indulunk ki, hogy az utazás alapvetően rossz. Szükségtelen élvezet hajhászás. (Nyilván ökológiai értelemben 90%-ban minden formája az…kivéve talán ha gyalog megyünk, útközben magánemberek fogadnak be stb.)
Nem veszélyes- e épp úgy a saját kis burkunkban maradni? Itt nem a zárt (öko)közösségekre gondolok, hanem amiben a legtöbben élünk: alapvetően elszigetelten egymástól, miközben ömlik ránk az információ a világról, meg a propaganda, hogy egyes népcsoportok, közösségek ilyenek. Megmondják milyenek A muszlimok, A melegek, AZ amerikaiak, A kínaiak stb stb.
De mi van akkor, ha azért kelünk útra, mert meg szeretnénk megtapasztalni hogy máshol mások máshogy néznek az életre, máshogy szerveződik a társadalom, megtapasztaljuk, hogy” jé. máshogy is lehet” és ebből töltődünk.
Én például többször is éreztem úgy, hogy azért tudok ebben a társadalmi, politikai helyzetben itthon letelepedni(ve maradni), mert néha van lehetőségem kitekinteni, akár utazással, akár külföldiekkel találkozva. Szeretném, ha megtapasztalná a gyermekem, milyen az amikor sokat mosolyognak rá idegenek, hogy olyan országok is vannak, ahol nagyon örülnek a gyerekeknek, tényleg gyerekbarát a társadalom szerveződése. Ahol a gyerek nem rossz, amiért gyerek és élénk, kíváncsi. (Pár hónapja olvastam egy érdekes cikket, teljesen magán tapasztalat egy anyától, de szerinte sokan éltetek át hasonlót itthon.)
És mi van a nem szabadidős, hanem diákcsere-, tanulmány-, konferencia utakkal? Ugyan azon kalap alá esnek (nyilván sokkal több van belőlük, mint amennyi hasznos)? Ha valaki volt már hasonló eseményen, mondjuk egy konferencián, a legtöbbször nem maguk az előadások, amik előmozdítanak valamit, hanem azok a találkozások, amik a mellettem ülővel, vagy az épp az ebédnél mellém sodródóval történt beszélgetésből kisülnek. Így nem vihetőek át teljesen az online térbe.
Valid-e a sok utazást például egy dokumentumfilm készítő páros számára, akik például bemutatnak olyan történeteket, mintákat (mondjuk az „On the spot- 9 hónap alatt a föld körül sorozata”, amiben a föld különböző pontján ismerhetjük meg a szülést, születést?).
Mi van az íróval, aki járja a világot és csodálatos vagy éppen megrendítő történeteket sző bele a regényeibe, amik megváltoztatják az olvasók látásmódját.
Legvégül pedig állíthatunk magunknak is egy mércét: Vajon elmennék-e erre az eseményre, utaznék-e, nyaralnék-e egyáltalán, ha az sokkal több kellemetlenséggel és kényelmetlenséggel járna (ha nem lenne repülő, könnyű internetes szállásfoglalás, google maps tb.) ?
Megkérdezzük- e magunktól, hogy miért megyek el nyaralni, miért utazok?
Nagyon extrém kérdés: 😉 -> Gyalog is neki indulnék a világnak, ha máshogy nem tudnék? Nem mindenkiben ennyire erős a hajtóerő a világ felfedezésére, de van akiben igen.
Rettentően sokrétű lehet az utazásról szóló diskurzus, és talán érdemes az úti eszközök megválasztásán túl a szállásról, szolgáltatásokról, úticélokról, miértekről is beszélni.
Utazó blog vagyunk-e még?
Ez a kérdés több éve és számtalanszor megfordult már a fejünkben. Egyrészt talán sosem voltunk a szó klasszikus értelmében utazó blog. Nem találtok az oldalunkon utazási ajánlásokat, nem volt célunk, hogy hatásunkra egyre többen menjenek el egy adott helyre. Mindig is impressziókat, történeteket osztottunk meg inkább. Amolyan „szemünkön keresztül a világ” formában.
Pár éve sok gondokodás, mérlegelés után hoztuk azt a döntést, ami az értékrendünkben elhelyezi az utazásokat és azok számát. 1-1,5 évente utazunk inkább hosszabb időre, 1-1,5 hónapra, vagy akkor hosszabban is attól függ mennyire megyünk messzire.
Ahogy mi látjuk a szó szoros értelmében vett utazó bloggerek évente inkább 10-12 országba járnak, úgyhogy, ha ezt nézzük talán nem is nagyon validálja semmi, hogy egyáltalán az utazó bloggerek között jelen legyünk vagy mehívást kapjunk a témában.
Mikor a kislányunk megszületett az anyagiak is elkezdték limitálni azt, hogy mennyi idő és milyen messzire megyünk. Amíg kettesben vígan soppoltunk, utaztunk 20 órákat egy lepukkant busszal, 99%-ban couchsurfingeltünk vagy ott aludtunk, ahol épp ért minket az éjszaka és eleve csak két jegyet kellett vennünk akár vonatra, akár repülőre, ez most bárhogy is nézzük sokszorozódott.
Vajon mi lesz a klasszikus hátozsákos utazókkal, ha gyermekük születik? Vagy mikor az utazó páros egyik tagja most egy jó ideig nem akar utazni? Ahogy ez velünk is történik.
Új módokat kell találnunk, máshogy kalkulálni a költségekkel, új utakat találni a világlátásra. Most, hogy hamarosan elkészülünk a házunkkal például nagyon gondokodunk a home exchangen, a house sittingen vagy családilag egy farmon való önkénteskedés lehetőségében, amikor több időt töltünk egy helyben.
Úgyhogy most a megváltozott igényeknek, értékrendünknek megfelelően formáljuk majd azt, hogy az utazásnak milyen és mennyi szerepe lesz az életünkben, hogy mennyi megyünk együtt és milyen formában.
Azt pedig, hogy mi is ez BLOG, amit olvasol egyre nehezebb megfogalmazni.
Nem akarom magunkat a zero wastbe sem beleszorítani, mert még azt gondolnátok, hogy nekünk mindig, minden helyzetben sikerül, hogy az évek sokán nem lettünk jóval megengedőbbek magunkkal szemben, hogy nem változott a szemléletmódunk ezzel kapcsolatban.
Nem akarjuk a minimalizmusba sem (mert bár nagyon törekszünk rá, hogy ne így legyen, így is egy csomó felesleges cuccunk van), fenntartható utazás blog sem vagyunk, hiszen akkor igazából gyalog járnánk a világot, gasztro blog sem vagyunk egyértelműen, mert hiába írtam egy szakácskönyvet és találtok is recepteket az oldalon, továbbra is a méricskélés a mumusom (80%-ban úgy főzök itthon, hogy odaállok a hűtő elé, megnézem mi van itthon és csak úgy lesz valami belőlük, amit nem recept alpján készíték és amihez nem mérek le semmit…ezek után kitalálhatjátok milyen nehét recpteket írnom), nem vagyunk gyereknevelési blog sem, mert bár megosztunk pár dolgot, ami nekünk beválik, vagy amivel egyetértünk, de nem vagyunk tanácsadók, de nem is vagyunk párkapcsolati blog sem, sem miniházas, sem építkezős, sem konyhakertes, sem szülésfelkészülős, sem hozzátáplálós…..és még folytathatnánk mennyi mindenről írtunk már itt, ami jólval túl mutat az utazásainkon. Talán csak annyi ez a blog, mint mindannyiunk élete. Történnek velünk dolgok és megmutatjuk milyen a szemünkön keresztül ez a világ és bemutatjuk micsoda utazás az egész élet!
De mondjátok meg, nektek mit jelent!
Köszönjük, hogy lassan 10 éve tartotok velünk.
Edvárd szerint ez a bejegyzés nagyon zavaros lett. Ez így van. Ezek dilemmák és pontosan olyan zavaros, mint amennyire keresem a helyét ennek a témának most az életünkben. De majd biztosan beszámolok arról is, ha ez kitisztul.
