Delfin kaland, avagy megfizettük az árát a turista csalinak

Na igen, második alkalom volt, hogy úgy döntöttünk, befizetünk valami szervezett dologra. Megérkeztünk Lovinába, már az fura volt, hogy a buszos nem akart az utcánk elején letenni (a GPS en láttuk hol tartunk) és bevitt a központba, ahol a barátja várt ránk robogóval,aki „ingyen” elvitt a szállásunkra. Na, ez a keves barát egy ügynök volt, tenyérbemászó modorral, és idegesítő dumával. Mivel mindketten kisebb lázzal és borzalmas torokfájássla küszködtünk, kevésbé voltunk szemfülesek és körültekintők. Csak bedőltünk neki és elmentünk a 15 eurós delfintúrára, ahol játszadozó, ugrándozó delfineket voltunk hivatottak látni. Hajnalban kellett indulni, jött értünk egy halász fél 6 ra. És el is indultunk a szürke olajosan sima Indiai-óceánon a delfinek nyomában, még a napfelkelte előtt.

Meg kell valljuk ez tényleg gyönyörű volt. Viszont valami gyanús is volt a parton, mikor beszálltunk. Nagyon sok turista várt és legalább 50 csónak indult meg az óceán belseje felé. Ekkor még inkább a vízben gyönyörködtünk és az ébredező nap fényeiben. Aztán megérkezett a „flotta” a kijelölt helyre, ahol a delfineket kéne látni. Valahol a lelki szemeinkben olyasmi lehetett, hogy megállunk a nyilt vizen, ringatózunk a hullámokon, és majd jönnek a delfinek reggeli játékukra. Hát nem így történt – a dráma megkezdődött, ami nagyon szomorú, szánalmas, intoleráns, igazán agresszívan homo sapiens-féle, leigázó szemfényvesztés volt, valahol nevetséges is, de leginkább szívfájdítóan és gyomorforgatóan szomorú.

Mert mi is történt valójában? A kb. 50 halászhajó szétszóródott kb egy 1000 nm-es területen és várta repülőstartra állítva a delfinek felbukkanását, s mikor valaki meglátta, azonnal arra viharzott az összes, iszonyatos ricsajjal, benzingőzzel bevonva az óceán felszínét.

Szóval jobbra-balra, fel-le cikáztunk a felbukkanó uszonyok nyomába kb. 40 percig, mint egy rossz Beni Hill showban. Félreértés ne essék, nem a helyi indonéz halászokat hibáztatjuk, nekik nagyon nincs más választásuk, a nagy nyugati hajók szinte az összes halat elszállították a fejlett országok szupermarketjeibe, a halászoknak nincs is nagyon más választásuk, minthogy ezt csinálják. Ami az egészben bántó volt, hogy a legtöbb ember még élvezte is. Izgatott volt, hogy láthatja a szerencsétlen, megrémült, benzingőzben fuldokló delfineket, és nyomhat egy jó fotót, amit majd otthon mutogathat. Ezen a napon szembesültünk igazán azzal, hogy a turizmus milyen tapintatlan és leigázó a helyi kultúrával, természettel szemben. Kicsit azt is éreztük, hogy inkább nem is mennénk sehová, hogyha ez az ára annak, hogy nyitottak a kapuk, az ember utazhatt és megismerheti a világot. Most éreztük először azt is, hogy turisták vagyunk és alig vártuk, hogy a éhalász visszavigyen bennünket a partra. Mert ezzel a nyitottsággal az is jár, hogy a nyugati igények elnyomják a helyi jellegzetességeket. Leginkább ez az étkezésben látszik (korábban már írtuk a fishnchips, burger és társai) de most azt is láttuk, hogy az attrakció milyen erőszakot vesz. Ez így nem jó, nagyon nem.

Életünk legborzalmasabb reggele volt és nagyon megbántuk, hog bedőltünk ennek a csalinak. Legszívesebben kiúsztunk volna a partra távol mindattól, amit ez a hajó-had képviselt. Azért írjuk le őszintán ezt a történetet, hogy veletek ne törétnjen meg!

Ne kövessétek el ezt a hibát!