Szent völgy 1. – Ollantaytambo és Salinera de maras sóbányái.
Egy helyi közlekedési eszközt a kollektívót igénybe véve keltünk útra. Ez kb a taxi és a busz közt van félúton, árban és méretben is.
Még így is kb a harmada volt az ár, mintha szervezett úttal mentünk volna. Az első állomás, ahova megérkeztünk Ollantaytambo teraszai voltak. Ez a terület (is) egy nagyon fontos mezőgazdasági központ volt a Birodalom idején. A séta kisvárson keresztül is csodaszép és hangulatos volt, itt kipróbáltunk egy helyi tuk-tuk-ot is, mert rossz helyen szálltunk le a buszról..(mert megkérdeztük a helyi fiatalokat a buszon…egyébként ők is rossz helyen szálltak le:-)
A belépéshez két napos, 4 helyszínes belépőjegyet használtunk. Az első szakasz elég meredek volt, cserébe viszont egyre szebb látványban volt részünk.
Hihetetlen, hogy milyen tömeget megmozgattak ezek a régi quecsuák hogy művelhetővé tegyék APU szent vidékét. (APU jelentése szent hegy).
ttps://flic.kr/p/QbCP6o
Fent láthattunk egy templomromot is, ahol máig rejtély, hogy hogyan kerültek oda azok a kőtömbök.
A peremeken tovasétálva – ami igazán izgalmas- láthattunk néhány lakóházat is. Érdekesség az inka éptészetben, hogy 3 szintben gonddolkodnak mindig. 1 szint a föld alatt, 2. a földdel egy szinten, 3. pedig az emelet. Érdekesség, hogy a 3-as felosztás nagyon sok helyen megjelenik…pedig itt senkit nem hívnak Trinity-nek… 3 szinten kell áthaladni a születés során: kígyóként a föld alatt kúszva, pumaként a föld felszínén rohanva és kondorként a magasba emelkedve. 3 kokalevelet illik felajánlani a Szent Hegyenek is. Qosqo pedig a háromszög csúcsa volt, amikor a birodalom fénykorában Equadortól -Chilén át egészen Peruig tartott.
Néha eleredt az eső, aztán egy fél óra múlva kisütött a nap, majd feltámadt a szél. Ezért mindig mindent viszünk magunkkal: esőnadrágot, poncsót, kabátot, pulcsit.
Amikor leereszkedtünk, megcsodálhattuk még a „királynő” fürdőjét is. Hihetetlen, hogy mennyire értettek az Inka Birodalom idején hegyek és folyók megmozgatásához, átalakításához…
Kicsit sétálgattunk a városkában, vettünk kenyeret,meg vajat, benéztünk 1-1 udvarba, majd délután Maras sóbányái felé vettük az utat.
Ollantaytambóból megint collectívóval utaztunk,de csak Urumbambáig,itt a helyiek eligazítottak bennünket, merre kell mennünk a Marasba tartó buszhoz, ami csak akkor indult el mikor már legább kétszer annyian voltunk rajta, mint amit a buszban lévő oxigén mennyisége megengedett volna…na de éppen ekkor lett vége az iskolának.. A buszvezető azért a biztonság kedvéért megpróbált minket meggyőzni spanyolul (már ennyire menők vagyunk spanyolból, hogy nagyjából megértjük mit akarnak…:-)) hogy nagyon bonyolult emnennünk a sóbányához és sokkal jobban tesszük, ha 70 solért taxizunk. Mi maradtunk a buszon:-) Szóval ahelyi busz Maras központjába vitt el minket, onnan még kb 7 km volt, hogy elérjük a bányákat. Az eső elkezdett esni, ezért fel is vettük az esőnacikat, poncsót…újabb (magán) taxis próbálkozás melletünk.
A taxi horror áron vitt volna csak minket, ezért kis tanakodás után a kitáblázatlan földutat választottuk, amit csak a pásztorok használnak. Kb tudtuk, hogy merre van, a GPS segítségével a tájolás megvolt, csak ugye se egy jel, se senki aki irányt mutatott volna. Mégis a legjobb dolog volt, amit tehettünk. Lefele kellett ereszkedni a völgybe így meg sem izzadtunk… Csak mi voltunk ketten, és a hegyek, felhők, napfény, eső csodálatos előadása, elképsztő látótávolsággal a völgyben bandukolva…
Néha azért egy egy pásztorral is összetalálkoztunk,
Mikor aztán már egészen a völgyben voltunk, csudaszép termőföldeket pillanthattunk meg a folyó mentén.
Végül elértük a sómedencéket.
Azt kell tudni erről a helyről, hogy sok száz éve felfedezték, hogy van itt egy forrás a föld mélyéről, ami feltörve nagyon sok ásványt és főleg sót tartalmaz. Gondolták ez nagy érték, ezért apró csatornákra bontották a forrást, amiket teraszos medencékbe vezettek. Ha a medence megtelt, elzárták a víz útját, és egy másik irányba terelték. Pár hét alatt kiszáradt a medence, és kézzzel felkaparták a sót. A mai napig így termelik itt a sót…
Mivel zárás előtt érkeztünk, ezért majdnem csak magunk voltunk.
Még a bányákban megkért minket egy koreai úriember, hogy fényképezzük le. Valamiért nagyon rokonszenvezett velünk, örült, hogy magyarok vagyunk, és mesélte, hogy mennyire szeretett Budapesten, amikor ott járt. Visszafelé nem tudtuk, hogy hogyan jutunk haza, csak nagyon drága taxik lettek volna, ezért megkértük koreai barátunkat, hogy had lógjunk már fel a buszukra. Ez egy panorámás luxus busz volt ahol minden két helyen egy koreai ült csak, nagyon gazdag 60+-os emberek voltak, az látszott…Mi meg a kis potyautasaik a főútig…:) Nagyon örültek nekünk, még pár képet is kellett csinálni, hogy ilyenek a magyarok..
A főútról aztán hamar fogtunk egy kollektvó buszt, csodás völgyeken keresztül este 8-ra vissza is értünk Qosqo-ba.
12 hátizsákos élmény és kevésbé járt út Máltán | Talpalatnyi történetek Edvárd és Dóri utazásaiból a világ körül
2018.09.18. @ 14:22
[…] kicsi nyomai annak, hogy van még valami, amit nem iparilag állítanak elő. Csodáltuk őket Peruban is, mikor először láttuk és itt Gozon […]