A véget nem érő hazaút Dél-Amerikából

Az utazásnak ezt a részét bírjuk a legnehezebben, különösen akkor, mikor egy régi gépen kell 17 órát zötykölődnünk, amelyiken hol működik, hol pedig nem az amúgy is alig látható TV képernyő.

Pár hónappal a foglalásunk után kaptuk a levelet a Turkis Airlinestól, hogy a 1,5 órás Isztambuli átszállásunkból 11 óra lesz. Ezzel még akkor nem foglalkoztunk annyira, de aztán kiderült az is, hogy maga a repülő út, ami idefelé 13,5 órás volt, most 17,5 lesz. Dóriban már önmagában a gondolat is pánikot keltett, mert szépen küzd a klausztrofóbiájával (ami ugye nem a legszerencsésebb, ha az ember utazni vágyik), de azért ez még azoknak is sok, akiket azonnal  elringat, ha felülnek egy gépre, vagy akik képesek az összes filmet végignézni és a playlisteket végighallgatni és imádják a repülős kaját….na jó, ők lehet, hogy még élvezték is volna. Az on-line rendszerben nem találtunk magyarázatot arra, hogy miért tart 4 órával tovább a hazaút, mint az idefele. Kiderült.

Először elrepültünk Panamába (ezt a reptere is jól ismerjük már) majd ott vártunk a gépben 1,5 órát, kicserélődtek az utasok és a személyzet, majd eztán indultunk neki az óceán átszelésének. Kolumbiai idő szerint kb. délután egy órakor besötétedett és ezután végig éjszakában haladtunk. Többször éreztünk kisebb-nagyobb turbulenciát, de úgy 8 óra tájt (mikor még 8 óra hátra volt az útból…amolyan utazós szleng) egyszer csak felvillant a „csatolják be öveiket” lámpa, a kapitány kevéssé megnyugtató hangja, elkezdett recsegni a gép és akkorát dobott rajtunk, hogy még Edvárdot is feldobta a székről. Nem lehetett felállni a helyünkről, a képernyők leálltak, az utaskísérők is bekötve ültek a helyükön és most tényleg nagyon-nagyon komolyan vették, hogy senki nem állhat fel. Még jó pár ilyen lökés, ülés recsegés következett 1,5 órán keresztül, emberek sikongattak. Komolyan azt hittük, hogy itt több ezer méter magasan, valahol az óceán közepén lesz vége mindennek. Ráadásul még csak nem is egymás mellett ültünk. Nagyon, nagyon durva volt ez a 1,5 óra és még tudtuk, hogy az óceán felett repülünk legalább még négyet. Aztán végre, egyszer csak eljött az utolsó pár perc

és megláttuk Isztambult.

Reggel 9-re értünk ide (ami hajnali két óra Kolumbiában) és nagyon fáradtak voltunk. Dóri még az indulásunk előtt párnappal megtudakolta, hogy mivel több, mint 10 órás a várakozási időnk Isztambulban ezért jogosultak vagyunk az alábbi két lehetőség közti választásra:

1. kapunk egy szállodai szobát a reptér közelében.
2. elmegyünk egy ingyenes városnéző túrára, ami ebédet, belépőket és az idegenvezetőt is magába foglalja.

Persze ezt maga a társaság nem küldte volna el nekünk. Javasoljuk, hogy mindig járjatok, utána milyen jogaitok vannak, mi az, amit a légitársaságnak kötelező biztosítania számotokra, mert nagyon nem mindegy, hogy a 8 órát a tranzitban, egy széken görnyedve, a tömegben töltitek-e vagy egy szállodában kinyújtózva.

Kitaláljátok, hogy mi melyiket választottuk? 😉 Dóri imádja Isztambult, Edvárd pedig még soha nem járt Törökországban, ráadásul tudjuk, hogy ha ilyenkor lefekszünk aludni, annak a következményeit jó pár napig nyögjük. Bár mikor két órája vártunk a Tour kezdetére a reptéren egy kávézó asztalán (kávé nélkül) pihentetve a fejünket, azért megfordult bennünk, hogy rosszul döntöttünk és megeszi a fene a Jet laget, mi legszívesebben aludnánk.  Aztán mikor megérkeztünk a városba és elkezdtünk sétálni, újra feléledtünk. A túravezetőnk nem nagyon tudott angolul, a buszra is várni kellett valamiért és az egész túravezetés olyan volt, mintha nem az év minden napján, naponta háromszor kellene ezt csinálniuk. De persze volt csilli-villi étteremben evés, meg a tipikus turista fülbedugós hangszóró, egyen sál… csak éppen mindenhol valamire várni kellett, amitől egyszer az egyik, másszor a másik idegenvezetőnk lett ideges. A reptérről a városba és vissza is meghallgathattuk ugyan azokat a tényeket Isztambulról és fejlődéséről… elég vicces volt, de azért így sokkal gyorsabban és tartalmasabban telt az idő. A csoportunkban 2 olyan család volt, akik éppen arra a Bogotai csatlakozásra vártak, amivel mi hagytuk el Európát 2,5 hónappal, azelőtt és amire akkor ingyen sem szálltunk volna fel még egyszer:-)….na jó, lehet, hogy igen, meg persze azért kétszer ennyi utazást is megért, hogy ilyen csodás utazásban lehetett részünk.

A túra előnye, hogy nem kellett sorban állnunk és jegyet vennünk a Hagia Szophia megtekintéséhez és ez az a templom, amiről Edvárd már egy csomót tanult és olyan régen szeretett volna megnézni.

Aztán átsétáltunk a Kék mecsethez.

Azért egy kicsit úgy éreztük magunkat, ahogy Aliz érezhette magát Csodaországban. Alig pár órája még egy másik kontinens, egészen más kultúrájában lépkedtünk, most pedig pár órát itt sétálunk a mecsetek között, majd estére otthon leszünk. Azért volt mit feldolgozni az agyunknak:-).

Majd a busz visszavitt a reptérre, ahol még 2 órát várakoztunk és végre úton voltunk hazafelé, a ferihegyi reptéren este 8-kor pedig a családunk várt bennünket.

Itt a vége Dél-Amerikai kalandozásainknak.