Ilyen volt a TEDx és a felkészülés.
Pontosan egy héttel ezelőtt, ezen az estén jött el a pillanat, amikor kiálltam a színpadra. Arra a bizonyos piros, kör alakú szőnyegre.
Egy olyan helyszínen, ami számomra, amióta az eszemet tudom, a mozik királynője volt. Számtalan filmfesztiválon vettem már részt az Uránia Nemzeti Fimszínházban és mindig csodálattal léptem be a terembe. Volt, hogy találkozót is a kávézójába szerveztem, csak hogy a falak között lehessek. Azt, hogy valaha lehetőségem lesz itt színpadra állni, álmomban sem gondoltam volna.
Mikor életemben először néztem meg egy TED előadást, és találkoztam ezzel az előadói műfajjal azt éreztem, hogy van valami mágikus ereje ennek a szőnyegnek. Itt olyan gondolatok hangzanak el, amik akár 12 perc alatt olyan mélyen be tudnak vésődni a hallgatóság fejébe, hogy akár teljes életeket tudnak gyökeresen felforgatni. Legyen ez akár egy olyan aprónak tűnő változtatás, hogy harmincszor megrázza valaki a kezét mielőtt egy mosdóban a papírtörlőhöz nyúlna (Joe Smith: How to use a paper towel) vagy Brené Brown: A sebezhetőség ereje előadása, ami milliók gondolkodását változtatta meg alapvető emberi kapcsolódásainkról. A TEDen olyan gondolatok hangzanak el, olyan egyszerű üzenetek, amik akár egészen váratlan, hétköznapi szituációkban is bevillannak.
Csodáltam mindazokat, akik eljutottak odáig az életükben, pályájukban, hogy volt egy olyan üzenetük, mondanivalójuk, amivel adni tudtak. Végig mentek a hónapokig tartó felkészülési folyamaton és őszintén, kitárulkozva álltak ki teljesen egyedül a színpadra.
Azt gondoltam, hogy nekem ehhez sosem lenne bátorságom.
Aztán teltek az évek, egyre többször beszéltem nyilvánosan, egyre finomabban formálódott az üzenetem és egyre több visszajelzést kaptam arról, hogy egy-egy előadás után (akár férjemmel közösen, akár egyedül tartottam) változás indult el az emberek életében, hogy motivációt kaptak. A legjobb visszajelzés pedig az volt, hogy sikerült a bűntudat terhét letenni és lelkesedésbe fordítani, a „ha nem tudom 100%-osan csinálni bele sem kezdek” gondolatokat elhessegetni. Hogy valóban lehet örömteli egy olyan életmód, amiben kevesebbet és tudatosabban fogyasztunk.
Így készülnek a TED előadások. Az én történetem.
Májusban küldte át nekem Gózon Eszter, hogy lehet jelentkezni a Metropolitan Egyetem által szervezett TEDx-re, aminek az idei témája „Kezedben a jövőd”.
Hezitáltam, megbeszéltem Edvárddal, hogy tudjuk-e a felkészüléssel járó szervezést vállalni. Azon a héten költöztünk ki a miniházba, amikor a jelentkezés első köre volt és utolsó pillanatban küldtem el az 1 perces videómat. Aztán jött a hír, hogy bejutottam az első fordulóba, amire egy 4 perces előadással kellett készülni. Újra jött az email, hogy előadhatok a novemberi TEDx-en.
Sokáig formálódott bennem, sokszor írtam át az előadásomat, nyesegettem a történeteket. Hozzátok is fordultam a facebookon 1-1 kérdéssel, kéréssel és utólag is köszönöm a több,mint 200 választ, és a beküldött kuka-fotókat a bátraknak;-))).
Kivettem, visszatettem storykat, legalább 5 különböző záró gondolatom volt…:-), végül kicsit több, mint két héttel a konferencia előtt véglegesedett minden. Ugyan személyes találkozónk a csapattal vagy tréningünk nem volt, de azért mégiscsak valahogy összekapcsolódtunk néhány előadóval. Az online támogatásért innen is köszönet Végvári Iminek, a mentorunknak, aki bíztatást és lelki támogatást is nyújtott.
Több barátomnak is elküldtem az előadás hanganyagait, hogy visszajelzést adjanak, mindezek mellett legnagyobb szakmai hálával annak a csapatnak tartozom, akiknek büszke tagja lehetek: az Impactnek.
Mivel nagyon jól ismertek engem és az előadói stílusomat is, óriási támogatást adtak Adri visszajelzései, Egerszegi Anna voice coach tanácsai, gyakorlatai (amiket Maja annyira viccesnek talált, hogy neki is gyakorolnia kellett a parafa dugóval..úgyhogy jól el voltunk, ráadásul ő is bevonódott a felkészülésbe) és nagyon jól esett, hogy a sorok között az előadás napján ott volt Stumpf Kata.
Mikor meg lett a végleges változat, innen minden lopott időben, amit Edvárdnak és a nagyinak köszönhetek, képeket raktam össze ( a könyvtárban, míg anyukám vigyázott Majára). Gyakoroltam alvásidőben, a TEDx előtti délutánon pedig majd 2 órát tologattam a ködben Maját, miközben aludt (babakocsiban…juhúú…akik olvastok minket tudjátok, ez mekkora szó).
Ezen az estén úgy éreztem fel vagyok készülve, világos az üzenetem, mindent megtettem a felkészülését, ami egy építkezés közepén, egy egy szobás térben most lehetett.
Még ruhát is olyat kerestem, amiben nagyon jól érzem magam. Gózon Eszter barátnőmmel (aki amúgy less- waste szemléletű szín,-és stílus tanácsadó is, nem csak a könyvem szerkesztője) együtt indultunk egyik délután bevásárló körútra, hogy végigjárjuk Budapest legjobb turkálóit.
Mikor felszálltam a vonatra, akkor kaptam az üzenetet Bettitől, a Cabala márka tervezőjétől, hogy nagyon szívesen kölcsön ad egy ruhát, és éppen bent van ma délután a showroomjában.
Természetesen megtaláltuk nála a minden szempontból megfelelő ruhát :-), és nem is mentünk tovább. Betti nem csak ruhákat tervez és készíttet itthon, hanem egyéni szín-, és stílustanácsadást is nyújt, azért, hogy mindenki csak olyan ruhát vegyen, ami garantáltan jól áll neki, amiben sugárzik. (Ez amúgy. bár elsőre, lehet, hogy nem egyértelmű, de hozzájárul ahhoz, hogy ne vásároljunk annyi ruhát. A ruha halmozás sok esetben, ugyanis annak a következménye, hogy az aktuális divatot követjük, nem pedig olyan darabot választunk, ami valóban jól áll…csak ezt a vásárláskor nem érezzük.)
Talán úgy tűnik a ruha nem annyira fontos.
Én sem gondoltam rá, hogy el kellene kezdenem azzal is foglalkozni mi lesz rajtam, míg egyik olvasónk fel nem ajánlotta a ruhát, ami az ő TED előadásn volt rajta. Sajnos az a ruha épp nem az én világom volt, de elkezdtem foglalkozni a ruha kérdéssel is, amit amúgy elintéztem volna annyival, hogy 1 órával a TED előtt elkezdek stresszelni azon, hogy úristen mit vegyek fel.
Pedig az öltözékünknek üzenete van.
Mindig eszembe jut, mikor a ruhákról gondolkodunk, hogy Hundertwasser egyenesen a második bőrünknek nevezte (házunkat a harmadiknak). Különböző ruháknak, különböző üzenete van. Tudnak támogatni, önbizalmat adni, el lehet bennük bújni és lehet bennük csillogni a színpadon.
Mindezek ellenére. Ugyan tudtam, hogy amennyit most tőlem telt, annyit maximálisan megtettem a felkészülés érdekében, mégis az izgatottság mellett rettentően izgultam (mi lesz ha lefagyok, ha annyira fáradt leszek estére, hogy teljesen kimegy minden mondandó a fejemből stb. stb.) Ha voltatok már hasonló szituációban vagy vizsgáztatok már, talán átérzitek.
A délelőtti, technikai próba nagyon ijesztő volt :-). Ahogy a reflektor a szemembe világított, ott állva egyedül a színpadon kicsit olyan volt, mintha meztelen lennék. Persze jó, hogy nem az előadásom percében álltam először a színpadon, de azért ez azt is jelentette, hogy már nagyon közel az esti előadás:-).
Hazamentem Edihez és Majához. Azt tervezetük, hogy most ez lesz az apás altatás első igazi próbája (újabb stresszfaktor..anyukák megértik:-)) és egyedül megyek vissza, mert ez már nagyon késő Majának, de a kisasszony ezen a napon mindkét napközbeni alvását valamiért 2 órával későbbre tolta, így ők is el tudtak jönni velem.
(Persze, hogy elfeljetettünk fotózkodni a nagy izgalomban, így ez az egy, lenti, futtában, távozáskor lőtt képünk van az esétről.)
Ugyan nem kapcsolódik a TED előadásomhoz, de bátorításként hadd osszak meg veletek, kisgyermekes anyukákkal egy történetet. Ez talán bátorítást adhat arra, amikor először hagynátok estére egyedül a gyermeketeket vagy próbálnátok ki magatokkal vinni, főleg ha amúgy is hasonló izgalommal teli eseményről van szó.
A babák és kisgyerekek sokkal alkalmazkodóbbak, mint gondolnánk…meg lehet, hogy rugalmasabbak is, mint mi. (Mondom ezt úgy, hogy természetesen mindenki saját maga ismeri legjobban a babáját, a határait, igényeit.)
A TEDx-et követő hétvégén a Járatlan Utakon Fesztiválra látogattunk, ahol most ugyan nem adtunk elő ( erre a hétre elég volt..családilag egy előadás is:-)), de egy kerekasztalbeszélgetést vezettem délelőtt, ami épp Maja alvásidejére esett. Nagyon szerettünk volna együtt elmenni, így fogtuk magunk és a reggeli vonathoz bicikliztünk, majd a pályaudvaron a hátamra vettem Maját és míg elsétáltunk a Fesztivál helyszínére, elaludt a hordozóban. Felmentünk a terembe, odaadtam Edvárdnak, aki beült az első sorba és akin a beszélgetés feléig édesdeden aludt is. Aztán felkelt, néha odasétált hozzám, a combomra hajtotta a fejét, majd odasétált Edvárdhoz, evett egy kis szőllőt az ölében…és ennyi. Teljesen flottul ment le a több, mint 1 órás beszélgetés.
Használnak-e „puskát” a TED-en az előadók? Avagy, kell-e kártya (szöveg, sorvezető) vagy nem?
Végig úgy gyakoroltam, hogy nem lesznek a kezemben kártyák, amiken segítségképpen pár gondolatot lehet írni. Soha nem is használtam egyik korábbi előadásomnál szöveget, így biztosra vettem, hogy most sem viszek. Igazából azt sem tudtam pár héttel az eseményig, hogy egyáltalán van rá mód. A TEDx válogatóra eszembe sem jutott, hogy egyáltalán ez egy opció lenne.
A harmadik blokk szünetében viszon, mikor megérkeztem az öltözőbe , annyira elkezdtem izgulni, és azt érezni, hogy még az első mondat sem fog kijönni a számon, azt is láttam, hogy a többiek is teljesen magabiztosan írnak rájuk, használják őket (aka. nem ciki kivinni magammal egy TEDx-en). Úgy döntöttem rendben, megpróbálom (próba nélkül) hátha ez biztonságot ad, és csökkenti a stresszt. (Amit az is okozott, hogy az elmúlt 14 hónapban este 6 után már sehova nem mentem, praktikus okokból én altatom Maját mindig, most pedig 19.30-ko kellene színpadra állnom és a legjobb formámat hoznom :-DDD).
Utólag nagyon megbántam, hogy nem voltam elég bátor és hagytam, hogy a külső körülmények egy stresszes szituációban ennyire hatással legyenek rám.
Hogy küzdöttem meg a feszültséggel?
Íme, amik nekem segítettek. Egyúttal talán ez lelkesítés azoknak, akik szintén előadás előtt álltok. Legyen ez bármilyen kicsi, nagy, szakmai vagy személyes előadás.
- A technikai próbán mondta Steiner Kristóf nekem, hogy felejtsem el, hogy ott van mögöttem az a három mágikus betű, mert ha nem lenne ott, tutira eszembe se jutna izgulni.
- Mantárázni, hogy mikor kint állok a színpadon, akkor én adni szeretnék a közönségnek. Nem én vagyok a fókuszban, nem az számít, hogy milyen jó lesz, hogy sikerül-e, hogy lesz-e gondolat, amit máshogy mondok, kihagyok. Ott az a fontos, hogy a közönség hazavigyen valamit abból a 16 percből.
- Felkészültem, én megtettem, amit tudtam és tapasztalatból tudom, hogy az adrenalin olyan jelenlétet és fókuszáltságot hív elő, amiről nem is tudtam, hogy létezik.
Így is lett. Vitt a flow!
Ugyan felvittem magammal a kis kártyákat…úgy éreztem biztonságot fognak adni, de végül csak útban voltak, mert nem is néztem rájuk. Cserébe lekötötték a kezeimet és a testbeszédemre is valószínűleg hatással voltak.
Talán, ha egyszer is el tudom próbálni a nyilvánosság előtt vagy barátaim előtt az egészet, egy kicsit imitálva a TEDx helyzetet, meg sem fordul a fejemben, hirtelen máshogy dönteni. Ráadásul minden fotón ott virítanak a felesleges kártyák.
Én azt javaslom, hogy tegyetek úgy, mintha nem is lehetne a színpadra vinni semmit, mert ott és akkor abban a fókuszált jelenlétben az előadás, a közönség figyelme, a saját történetetek, az üzenet, amit adni akartok vinni fog magával.
Szóval csak bátran!
Ha pedig attól féltek mi lesz, ha pont veletek történik technikai probléma?
Velem megtörtént:-)
Hiába technikai próba, az első kép nem jelent meg a kontroll monitoron…ez azt jelenti, hogy nem tudom mit lát a közönség, váltott-e a képernyő. Ennek pedig nagyon fontos szerepe van, mert minden képnek meg van a pontos helye az előadásban. Pontosan akkor kell megjelennie, amikor a gondolatban egy bizonyos helyen tartok.
Nem volt mit tennem, közöltem a közönséggel, hogy mi történik. Rájuk mosolyogtam és azt mondtam, hogy „most megtörtént minden előadó rémálma….nem működik a kontroll monitor”. Viszont amíg bejött egy technikus a színpadra és megbuherálta a kábeleket, a közönségnek meséltem még egy kiegészítő gondolatot a világkörüli nászutunkról…ami ráadásul jót nevettek. Ettől én is feloldódtam és igazából még nagyobb lendülettel folytattam az előadást (na ekkor kellett volna lerakni a kártyákat :-)).
Az előadás közben teljesen flowban éreztem magam. Hihetetlen érzés volt ott állni és mesélni. Talán ezt érezhették azok, akiket én néztem sok-sok évvel ezelőtt videón.
Ha a szervezők feltöltik a videót a TED felületére, ide beillesztem és meg tudjátok nézni.
UPDATE!!! ÍME, felkerült:
Ünneplés, amit még tanulunk
Még egy téma fogalmazódott meg bennem, amire már közösen próbálunk egy ideje fókuszálni Edvárddal. Főként ezért született bejegyzés a TED előadás történetéből, nem csak egy facebook poszt.
Jó ideje észrevettük, hogy a hasonló hosszútávú „projektek” után, egyáltalán nem vagy csak futtában ünneplünk.
Évek óta próbáljuk az igazi ünneplés helyét megtalálni az életünkben, mert fontos lenne nem csak megállni és megveregetni a hátunkat, megköszönni egymásnak a támogatást, amit a másik adott, „kiértékelni” mit csinálnánk máshogy, hanem csak úgy élvezni és megpihenni a munkánk gyümölcsét nézve.
Sok mindenben sikerül az egyszerűsítés, a lassítás, de valahogy a feladatok (jobbnál-jobbak is) csak tornyosulnak, egymásba csúsznak.
Ilyen volt a Simplicity Fesztivál után is, Edvárd villanyszerelő vizsgája után, mikor elkészült végre a ház tetejével vagy mikor megjelent Dóri könyve…alig született meg a könyv, már el is indult Maja hozzánk.
Maja első születésnapja volt az, amiben elhatároztuk olyan lassan folyó és örömteli ünneppé varázsoljuk (a cudar körülmények ellenére), ahogy ünnepelni szeretnénk. Sikerült is és pár eleméről beszámolunk egy másik bejegyzésben, amiben az elmúlt 7 hónap miniházas életünkről írunk.
Nagyon érdekes volt, hogy annyira óriási dolognak tűnt a TED színpadra állni, de amint lejöttem, alig telt el egy óra máris azt éreztem, hogy ez nem is volt akkora dolog. Elkezdtem gondolkodni rajta, mit csinálnék máshogy és hogy megint komolyabban vettem, mint „kellett” volna, mert ez nem is volt akkor dolog.
Úgyhogy most abban a folyamatban vagyunk, hogy megálljunk az ilyen mérföldkövek után és merjünk ünnepelni, merjünk büszkének lenni magunkra, egymásra. Ehhez pedig nem kell valami olyasmit letenni az asztalra, amire hónapokig kell készülni, de még csak nagy dolognak sem kell lennie. Az ünneplés igazából a hálaadas ünnepélyes, rítusokkal tarkított formája. A hálaadást pedig minden este gyakoroljuk, most már lassan egy éve. Talán egy lépéssel közelebb járunk hozzá, hogy úgy ünnepeljünk, ahogy szeretnénk.
A napokban hallgatott meg Edvárd egy beszélgetést Lackfi Jánossal Kadarkai Endre újabb fantasztikus riport sorozatában az Élni jó-ban.
Érdemes meghallgatni, mert sokat beszél az örömről, és az olyan apróságok felett érzett boldogságról, mint egy tölgyfa ajtó. Ezt sokszor éreztük egyébként utazások alatt, mikor olyan helyeken jártunk, ahol nem volt ivóvíz, vagy egyáltalán víz is csak korlátozva volt , vagy nem volt WC vagy tömegközlekedés, aztán hazarkezve itthon meleg vízen tusolhattunk, mezítláb mehettünk ki éjszaka a mosdóba és egyszerűen felszálltunk a metróra. De attól is hihetetlenül boldogok voltunk, mikor 3 hónap macera után végül lett mosógépünk, és nem kellett anyukámhoz hozni-vinni a pelenkákat mosásra….ezek ráadásul nem is olyan apróságok.
Ebben a folyamatban egyébként Mohácsi Nusi barátunk Fordul az évkerék magazinja is sokat segít.
Ti, hogy vagytok az ünnepléssel? Sikerül, vagy egyáltalán szeretnétek az ünneplést, rítusokat beilleszteni az életetekbe? Meg tudjátok ünnepelni a hasonlóan nagy eseményeket? Ha igen, hogy?
Majd’ elfelejtettem. A TEDx-et pár nappal később egy Duna-parti sétával ünnepeltük meg. Nagyon szerettem volna zöldséges sushit enni, mert valamiért ez számomra mindig valami olyasmi, amit különleges alkalmakkor eszem, de ez sajnos nem volt a városban – persze kisgyerekes szülőkként így is elég különleges volt 2 órát kettesben tölteni és megfogadtuk, hogy el is kezdjük a tudatos ünneplést apró lépésekben.
Hálás köszönömet a Budapesti Metropolitan Egyetemnek a szervezésért!
Profi, hivatalos fotók: Huszár Dávid
A többi: saját (az az egyetlen:-)) vagy barátok telefonos fotója
