Újra Bogotában

Majd két hónap távlatából azt gondoltuk nehezebb lesz visszaemlékezni utolsó Dél-Amerikában töltött napjainkra. Igen, már két hónapja itthon vagyunk. Hihetetlen…és igen, igen nem tartottunk élménybeszámolót. De, ami késik nem múlik…:-) De vissza utolsó napjainkhoz. Santa Martáról a már jól ismert reptérre érkeztünk, ahol 2,5 hónappal ezelőtt először találkoztunk a kontinens kultúrájával és 8 órán keresztül próbálgathattuk hol a legjobb aludni, majd megint visszatértünk ide Peruból, most pedig harmadszorra köszönt minket El Dorádó. Már nagyon rutinosak voltunk, feltöltöttük a transmillenió kártyánkat és térkép nélkül (ami talán nem hangzik nagy teljesítménynek, pedig itt az!) találtunk el szállásadóinkhoz.

Mario óriási mosollyal és öleléssel fogadott minket, olyan volt mintha hazatértünk volna. Majd’ egy hónapja mentünk el Bogotából, Mario pedig azóta megjárta Ázsiát és megtudták azt is, hogy fiú trónörököst várnak, úgyhogy volt miről beszélgetni.  Ezért elhatároztuk, hogy köszönetünk jeléül este mi látjuk vendégül őket (a saját lakásukbanJ) és magyaros vacsorát főzünk nekik. Az alapanyagok beszerzése egy kicsit nehezen ment, jó pár boltba el kellett gyalogolnunk és tejföl helyett arany áru (de szó szerint!) görög joghurtot találtunk csak,de egy igazi magyaros ajándék megtalálása már sokkal könnyebben ment. Rubik kocka szerencsére minden játékboltban van :-).

Másnap már korán reggel elindultunk a városba, hogy a kimaradt helyeket megnézzük, találkozzunk Richarddal és magunkba szívjunk egy utolsó adag laza, kolumbiai hangulatot.

Félig sikerült is, mert amíg Richardra vártunk a Museo del Oro előtt Edvárd jó pár utcai sakkjátszmát végigjátszott és szeretett volna beállni, amit a közelgő rendőrök miatt a bácsik nem engedtek neki…pedig nem pénzben játszottak, sőt Edvárd pénzzel is beszállt volna,na de kedvesen megengedték, hogy nézze őket a nagy gringó. Dóri addig egy padon szóba elegyedett egy tört angolsággal beszélő, panamai származású idős bácsival, aki az udvariassági körkérdések után rögtön megosztotta az új amerikai elnökkel szembeni aggodalmát (na azért előtte megkérdezte, hogy mit szól hozzá, nehogy véletlenül olyannal ossza meg félelmeit, aki Trump szavazó, de megnyugodott, hogy sem amerikaiak, sem szavazók nem vagyunk). Azért megdöbbentő volt a félelme…hiszen hozzájuk nagyon közel van az USA és ez életükre tett óriási hatásként élik meg az amerikai elnök választásokat.

Délelőtt magunk sétálgattunk a városba, véletlenül újra végigmentünk azon a bizonyos utcán, amin egy hónapja sem nem kellett volna, de nappal volt és tele volt az utca mindenféle árusokkal és minden, persze kb. ugyan azt áruló bolt előtt állt egy kiabáló ember, aki a másik túlkiabálásával próbálta a vevőket a boltba invitálni. Két dolgot akartak nekünk eladni. Dórit egy teljesen hagyományos fehér (kb IKEAs) tányér szett megvételére próbálták rábeszélni, Edvárd egy másik utcai árus 3 portékájából választhatott: fegyverek, drog, lányok. Ezt komolyan így megkérdezték az utcán.  Azért a fényképezőgépet itt nem vettük elő.;-)

Újra bejártuk a kedvenc negyedünket a candellariát és a graffiti utcákat, újabb csodás graffitik után kutatva, majd találkoztunk Richarddal, aki két helyre vitt el bennünket.

Szerette volna, ha nem megyünk el úgy Kolumbiából, hogy a tamal nevű ételt, ami egy nemzeti eledel, de eredetileg húsos nem kóstoljuk meg. Nagy meglepetésére ma éppen volt az egyik helyen. Tényleg különleges és finom volt.

A másik hely, ahova már tejesen bejáratos, szinte család tag és ahol annak ellenére is kaptunk asztalt pár percre, hogy óriási volt a tömeg (kint állt a sorok az utcán) és csak egy-egy empanadát ettünk a Quinoa y Amaranto. Ezt az aprócska helyet a Botero múzeum közelében 3 asszony üzemelteti és kizárólag helyi, idény, bio alapanyagokból főzik az ételeket, hagyományos eszközökkel (cserép edényben, kemencében). Valóba a legfinomabb empanada volt, amit utunk során ettünk.

Ebéd után a mumusunkat, a Botanikus kertet vettük célba. Háromszor próbáltunk már ide eljutni, de tömegközlekedéssel nagyon rosszul közelíthető meg és egyszer sem sikerült időben ideérnünk.  Mikor most valóban megérkeztünk, akkor olyan érzésünk volt, mintha legalább a Machu Picchut értük volna el. Sajnos a park teljesen kiábrándító.

A botanikus kertben két igazán lenyűgöző dolog volt: a bejárat, és hogy milyen alacsonyan és közel repültek a repülőgépek itt.

A fele építkezés, a másik felében pedig nem nagyon vannak botanikus kertre emlékeztető jelek. Egy szép park, ahol el lehet sétálgatni… na de azért nem egy botanikus kert, ahol belépőt kellene szedni. Pedig a hely egy csomó lehetőséget tartogat. Van itt például egy ősi, törzsi kert maradvány és egy törzsi épület, amiről pár szót írnak egy táblán, pedig maga a szakrális elrendezés, a külön bejárat és kijárat szerepe nagyon érdekes. Sajnos nem hoztak ki belőle semmi érdekeset. (Jó kis önkéntes projekt lenne interaktívvá alakítani, hogy legalább annyit megtudjuk a kertrendezés és házépítés nagyon is szakrális jelentőségéről, mint amit Új-Zélandon a maorikéról).

Az utolsó buszutunkról megláttuk ezt a betűszobrot, ezért lepattantunk egy pár megállóval előbb és innen hazasétáltunk.

Ma Anna és Márió leptek meg bennünket egy nagy adag kolumbiai levessel és még késő estig beszélgettünk. Így telt utolsó napunk Kolumbiában.

Másnap reggel Mario olyan kedves volt, hogy kivitt minket kocsival a reptérre, egészen meghatódtunk a búcsúzkodáskor és elkezdődött az utazást záró újabb 30 órás repülés/buszozás.