Waste warriors – Delhi karma
Agra után buszoztunk Delhibe. Ez volt az utolsó alkalom, hogy hittünk indiainak. Egy kedves tuk-tukos bácsi elvitt minket egy helyre ahol gyorsabb és jobb buszt lettünk volna hivatottak kapni. 2,5 órát ígértek, e helyett 5 órát zötykölődtünk egy rozoga buszon. Megálltunk, mindenkit felvettünk, akit csak lehetett, s 3-an ültünk egy olyan helyen ami kettőnek is kicsi: ez azt jelentette, hogy Edvárd, csak fél farpofával kényelmeskedett, de bezzeg Zoli (aki középen volt) már negyed óra múlva durmolt.
Mielőtt felszálltunk komoly vita alakult ki a személyzettel: 50 extra rúpiát akartak csomagonként – mi mondtuk, hogy ok, akkor felvisszük a buszra – mire ők, nem azt nem lehet, de fizessünk 50-et, mire mi nem, akkor felvisszük… így ment ez vagy 5 percig, majd megjött a főnök és valamit mondott hindiül, ami után lenyugodtak a kedélyek, és ott hagyhattuk a csomagokat. Persze fönt még a bácsi bosszút állt és mondta Edvárdnak, hogy rakja be a lábát a folyosóról, persze a kistáska miatt nem tudta, mire: rakja le a táskát a csomagok közé. Persze nem történt semmi, táska is, láb is maradt, az öreg meg moroghatott hindiül.
Szóval megérkeztünk Delhibe, és totálisan letámadtak minket a tuk-tukosok. A taxi aplikáció nem működött, szóval ott ragadtunk egy időre, míg Sandy segítségével mégis sikerült taxit szerezni..aki sajnos mire a megbeszélt helyre jutottunk, elment, a telefonunkról elfogyott a pénz…úghogy egy két órás procedúra után Dórinak sikerült végül taxit szereznie, aki 3 rúpiával többért vitt bennünket Sandyhez, mint amennyiért a tuktukban zögykölődhettünk volna (de ez a 3 rúpia is csak azért került a számlára mert vezetőnk járó motorral tankolta meg taxiát, míg bent ültünk:-)..ez itt indiában egyébként általános…mármint a járo motorral való tankolás.) De a tuk-tukosok, szüntelen áramlatban csaptak le ránk, míg taxit kerestünk, telefont töltöttünk. Olyan hevességgel és tapintatlanul, hogy még Zolinak is elfogyott a türelme, s hangosan ordított velük, hogy értsék már meg, nem kell az elcseszett szolgáltatásuk. Delhi sötét oldala csak nem lett világosabb…Na de ezt is túléltük, eljutottunk Delhibe, Sandyhez, s kellemes éjszakát töltöttünk velük..
Azért hihetetlen volt a bőrünkön megtapasztalni, hogy mekkorra különbség van itt Indiában hacsak hasznot akarnak húzni belőled, vagy élvezheted valakinek a vendégszeretetét. Sandy például este 23 órakor, miután hazaért a munkából fözött nekünk csípős tésztát, majd Dórinak Sandy barátnője külön nem csípős tésztát, majd mindezek után saját magának egy dált.
Másnap néhány apró-cseprő intéznivaló után végül elindultunk Himachal Pradesh felé. Dóri talált egy közvetlen járatot Mcleod Ganj-ba, ahova menni akartunk.
Egy kellemes 12 órás buszozás várt ránk, ami meglepő módon nem is volt olyan rossz. Csak az indulás csúszott 2 órát, de közben utcai akrobatikus elemekkel szórakoztatott bennünket egy család.
Először egy másik busszal elvittek minket egy másik helyre…India… Az utolsó 2 kilóméteren sikeresen leégették az egészen új busz motorját. Szóval át kellett szállnunk megint. Na de odaértünk, minden baj nélkül. 🙂
Kedves kis város fogadott minket. Alig kellett visszafogni magunkat, hogy ne verekedjünk a taxisokkal, akik majdnem elütöttek minket. Na de megtaláltuk ezt a csodálatos helyet, ahol most is vagyunk: WASTE WARRIORS.
Tessék megnézni a honlapjukat: www.wastewarriors.org
Egy nagyon ritka NGO, ami arra tette fel a hitét, hogy bizony elérnek egy szebb jövőt, egy tiszta, környezettudatos India révén. Első nap Zoli és Dóri el is ment velük a közeli vízesés környékét megtisztítani.
A következő napon pedig megmásztuk a közeli hegyet, 2800 méter a csúcsa, s oda-vissza 16 km volt, egész nap gyalogoltunk. Csodaszép volt az odaút is a nehéz terep ellenére…
A fiúk kapcsolatban vannak a hegyen lévő boltokkal és falvakkal, s összegyűjtik ott is a szemetet, valamint a túrista ösvények mentén.
Ahogy közeledtünk a csúcs felé, havas szakaszokba botlottunk, s legnagyobb meglepetésünkre sok szakasz visszafelé elolvadt, beszakadt, s még nagyobb kerülőket kellett tennünk.
Végül felértünk a csúcsra. Nagyon szép látvány tárult elénk:
Odafele Dóri és Edvárd kicsit lemaradva a csapattól majdnem sikeresen egy szikla alá került, amelyik éppen lezúdult az egyik vájatban. Kb fél ember nagyságú volt, s hatalmas robajjal zúgott alá. Hálát adtunk, hogy időben visszaléptünk, s megbújtunk egy szikla mögött. Kb egy méterrel az orrunk előtt száguldott el a hatalmas kő. Ilyenkor tavasszal, az olvadás miatt nem a legkönnyebb, s nem a legbiztonságosabbak ezek a hegyi utak.
Zoli jóval elöbb haladt, hiszen egy bangalorei maratonistával rohant együtt az élbolyban. Így még egy rövid teázás mellett is 5 és fél óra alatt megtették ketten az oda-vissza 6 órás utat. Zoli nem is nagyon tudott volna elképzelni jobb módot szülinapjának, mint megmászni egy 2800 méter magas hegyet, és elöszőr találkozni a Himalajával. Miután hazaértünk, mindenki csak az alvásra tudott gondolni, mert eléggé lefáradtunk. De azért más nap este rendeztünk egy meglepetés bulit Zolinak, indiai szokás szerint. A képek itt és Zoli, aki utálja a meglepetés bulikat:)- a következő bejegyzésben- mindent elmondanak:
Készül a szülinapi menü:
