Búcsú a piliscsabai kampusztól
Jártatok már Piliscsabán ebben a különleges épületegyüttesben?
Külföldi couchsurfereinknek rendszeresen mutattuk meg, sőt amíg közelben laktunk volt olyan építészet-kedvelő vendégünk, aki külön ezért jött Piliscsabára. Nem csak az építészete, az épületek szimbolikája különleges vagy az ahogy organikusan illeszkedik a dombokba. Ennek a helynek valóban van szelleme.
Egytől-egyik mindenki, akit elhoztunk ide azt monda, hogy itt aztán jó lehet diáknak lenni. Tényleg jó volt. – Persze nem minden pillanatban, de ez így van rendjén.
Ha még nem jártatok itt, szívből ajánljuk, hogy sétáljatok át rajta, legyen ez kirándulásotok kiinduló pontja az Gomba szikla, Ördögoltár vagy a Nagy-Kopasz körtúrátokon.
Sétáljatok át rajta, amíg még lehet, ugyanis a Pázmány Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar a múlt hévégén végleg elhagyta a kampuszt, ezzel egy apró darabot kiszakítva a szívünkből.
Miért olyan fontos számunkra ez a hely?
Szinte minden interjúban megkérdezik tőlünk, hogy honnan jött a világ körüli út ötlete, honnan indultunk a hulladékcsökkentés felé, honnan jön az egyre erősebb ökológiai gondolkodásunk és kicsit személyesebb interjúknál, hogy hogyan ismerkedtünk meg.
Mindig elmondjuk mekkora szerepe volt mindezekben az egyetemünknek.
Az utolsó séta
A hétvégén sok egykori diák, tanár látogatott el a kampuszra, elvitték a gyerekeiket és milliónyi történetet elevenítettek fel, amit az egyetem falai között éltek meg.
Mi is kimentünk.
Otthon régi fotókat, az egyetemi TV felvételeit néztük és közben többször a hála könnyei öntöttek el bennünket, és milliószor megöleltük egymást. Hálával azért, mert volt egy kampuszunk.
Egy igazi Universitasunk.
Hétvégén végleg bezárta kapuit az Egyetem piliscsabai kampusza, ami egyéni és közös utunk egyik legfontosabb állomása volt.
Újra, talán utoljára mehettünk vissza az első csók helyszínére, a rizsföldre és a terembe, ahol dékáni engedéllyel, tanáraink és Balázs atya összejátszásával, hogy 100%-os meglepetés legyen Dórinak, 2012-ben egy márciusi estén a lánykérés történt. (A dékáni engedély természetesen nem a lánykéréshez kellet, hanem ahhoz, hogy nyitva lehessen a Stephaneum este.)
Itt elárulunk valamit, amit talán kevesen tudtok. Ugyan egy egyetemre jártunk és volt egy közös szakunk is, de csak az egyetem ötödik évében ismerkedtünk meg egymással.
Még az esküvői fotóink is az egyetemen készültek 2013-ban.
Megnéztük azt a padot, ahol először randiztunk (aminek Daniel Quinn: Izmael című könyvének megvitatása adta az apropóját ;-)), a kollégiumot, ahol Edvárd lakott, az épületet, ahol Dóri elindította a helyi AEGEE-t és a régóta nem üzemelő tornatermet, ahol Edvárd jiu-jitsu edzéseket tartott.
Eszünkbe jutott a táboroztatás, a nyári egyetem, a szakestek, a kiállítások, a színjátszó kör, a stoppolások, ami után bátorságot kaptunk ahhoz, hogy szerte a világban stoppoljunk és csodálatos embereket ismerjünk meg. Csak jöttek és jöttek az emlékek az omladozó falak között.
Nem véletlenül kerültünk ide
Egy igazán pici szak, a filozófia volt a közös szakunk. Edvárd az ELTE-re készült, Dóri az Iparra.
Végül itt kötöttünk ki és nem is gondoltuk mekkora értéke lesz, hogy nem Budapesten tanulunk.
„Nem akartam a Pázmányra menni. Az ELTE-re akartam menni, történelem- tibeti szakra, és ahova a legjobb barátom is ment nemzetközi tanulmányokra. Tibetire sikerült a felvételi, de törire nem volt elég a pontszám. A Pázmányra igen. Nagy duzzogva mentem el a 4 szóbelire. Ott ért a meglepetés… Mindenhol max pontot kaptam szóbeli felvételin (pedig irodalom szóbeli arról meséltem, hogy a költő barátommal és a pásztor lelkületemmel hogyan olvastuk fennhangon az Első eclogát Radnótitól).
Pázmányos lettem végül, 2004 őszén.
Itt ismertem meg az életem két legmeghatározóbb személyiségét. Az első és utolsó szerelmemet. Az utolsó a feleségem is lett. A rizsföldön csókoltam meg, és a Stefi egy előadójában kértem meg a kezét egy prezentáció keretében ahol életünk célkitűzéseit elemeztem 100 gyertyaláng figyelő tanúsága mellett. Szóval nem hiába kerültem ide.
Mit is jelentett nekem a Pázmány?
Mint Ovidius Tomira, úgy vonultam be Piliscsabára a korábbi okok miatt. A tanítás előtti héten már beköltöztem a Lujzába, de nem volt mit tenni, a tárgyfelvételen kívül, ezért minden nap futkoztam az egyetemen esténként, több órát. Az első két nap minden szegletét bejártam: a titkos tó a későbbi juszti felett, a kőzetek a zakinál, az alagút a kolitól az erdőbe, a tanári lakásokhoz menő kacskaringós út, oly sok minden, egészen a Campus felett levő kilátóig a domboldalba, ahonnan mondjuk csak a Kati látszott, meg a főporta.
Első évben szinte csak tanultam, egyszer voltam hajdani Tibornyában, ahol Rácz P. performanszát láthattam a pult megett.. élmény volt. Nem akarok mindent elmesélni, mert annyi sok emlék van, de az biztos, hogy 2. évtől mintha a szívemen is átcsobogott volna az a kis patak, ami csak mint metafora volt jelen, folyni tán csak egyszer láttam, de megtanított arra az alázatra, és mindig emlékeztetett rá, hogy a dolgok velejében van valami, ami nem állandó, végül az igazság maga nem csak Egy, hanem lényegét tekintve kapcsolódás, folyamat, élet. Talán ezért is nem tudom megfogalmazni, amit el akarok mondani a Pázmányról, így csak emlékképeket villantok fel, ami mégis elmond valamit.
Azt hiszem az aranykor volt a mindenféle megszakítások révén a majd 8 év, amit a piliscsabai Campuson töltöttem és az alkonyatba is beleért ott tartózkodásom.” (Edvárd visszaemlékezése az egyetemi évekre)
A szabadság kicsiny körei
Az ilyen, bizonyos mértékben összezárt kis közösségek a társadalom olyan kicsiny körei, ahol nem (de legalábbis kevésbé) érvényesülnek a gazdasági érdekek, ahol nem ciki ráköszönni a másikra, mert tudod, hogy ő is ide jár.
Rengeteg kutatásból tudjuk, hogy a társadalmi atomizáció nagymértékben hozzájárul a környezethez való viszonyunk átalakulásához, a környezetszennyezéshez.
Ellenben ha közösségben vagyunk, akkor van egy közös érték, amihez kapcsolódunk, amiért együtt munkálkodunk, ez által könnyebben átlépünk saját egónkon és nyomorult kis életünk apró dolgain.
Képesek leszünk kapcsolódni más létezőkhöz is, és felelősséget érezni a közösség fennmaradásáért. A piliscsabai kampuszon volt egy közösség, szorosabb és lazább gyűrűkkel, és körökkel, de egy nagyon erős szövet az bizonyos. Volt egy közösség, ami alapjaiban leginkább szellemi volt, egy szellemi szövet és szövetség, a gondolkodó elme szőtte szellemi és lelkiségi szálakkal, de mégis valóságos volt, nagyon is kötődött egy konkrét helyhez, a piliscsabai domboldal kampuszához.
Lehet, hogy nem tudtunk elmenni a két óra közötti üres időben kávézni, pizzázni, ruhát, könyvet, telefont venni, ahol délután nem volt kiállítást vagy koncert és buli, ha mi nem szerveztük meg magunknak.*
Szomorkodhatunk az „elzártságon”, hogy ingerszegény volt a környezet (már akinek) , de nézhetjük úgy is, hogy pont az fejlesztett rengeteget rajtunk, a kreativitásunkon, hogy nem voltak ‘kész’, ‘instant’ programok. Rá voltunk kényszerítve, hogy ha valamit szeretnénk, akkor azt hozzuk létre, mégpedig közösen. Szeretnénk színházak, kiállítást, irodalmi estet? Akkor csináljuk! Kávéznánk? Szervezzünk pikniket a füvön stb. Nincs nemzetközi diákszervezet? Szervezzük meg itt helyben és csatlakozzunk!
Mikor a világ azzal vesz körbe, hogy másnak, a városi infrastruktúrának kell gondoskodnia egy közösség szórakoztatásáról, pont ahhoz a szétszakadt, magányos társadalomhoz vezető út egyik lépése, amin most járunk.
„Azt gondolom a Pázmányon mind megtanultuk mi az hogy Genius Loci – de nem csak azért mert volt latin óránk, hanem performatív igazságként, éltük meg a szünetekben két épület között baktatva vagy a kávénkat kortyolva.
Számomra volt egy másik különlegesség amit megélhettem: a szent idő.
Ahogy visszagondolok a Pázmányon töltött időre mindig megdöbbenek, hogy hogyan volt időnk ennyi beszélgetésre, megélésre, elmélyülésre. Megnéztünk egy filmet és utána éjszakába nyúlóan beszélgettünk róla. Együtt olvastunk a szobatársakkal regényeket, verseket, és gondolatokat, amikről napokig beszélgettünk a reggeli kávé mellett, valamelyik kocsmába, a focipályára baktatva. Éjszakákon át sétáltam egy lánnyal a klotildligeti hársfák közt, és olyan volt, mintha a hajnal sosem jönne el. Keringőzni tanított a dísztéren az első hóesésben éjfél után, amikor már senki nem volt az egyetemen.
Azok a hosszú percek, néha órák amikor a lépcső tetején a fának dőltem és csak figyeltem az embereket, vagy egy padon ülve pipa és cigifüstben elmélkedtünk órákig néhány mondaton. Egyszer az ambró tetején ittunk egy üveg vodkát, amikor azt hittem végleg el, és félbe hagyom az egyetemet.
Azok a téli esték amikor bandukoltál haza a könyvtárból és a sárgás fényben kirajzolódtak alakok, akik kapcsolódtak hozzád, vártak rád, figyeltek, mert akkor még keresnünk kellett egymást, de sokkal könnyebben odataláltunk, ahova kellett, mint most mikor mindenki elérhető egy eszközzel.
Egyszer nyáron is fennmaradtam, dolgoztam, és olvastam, esténként futottam a Campuson, és olyan volt, mintha az egész az én udvarom volna.
Máig rejtély, hogy volt ennyi időnk?!
Színjátszókör, éjszakai foci a mozgásközpontban, buborékfújás, kő-papír-olló bajnokság, csillagszóró flashmob, majális, szakestek, előadássorozatok, amit magunk szerveztünk, a filozófia mibenléttét kutatva; filmklubbok; táboroztatások árva és nehézsorsú gyerekekel; táncházak, gólyatáborok, kvíz estek, sörözések, HK bulik, ami egy nagy pázmányos házibuli volt, a Zaki alagsorában, s Lacika mindig tudta, amikor 1 óra körül már inkább epres Cappyt kellene innom, nem sört..
Ez a sok felröppenő emlék és élmény mind azt mondja, hogy egy olyan közösségben lehettem, ahol kiválló és nagyszerű embereket ismertem meg, nem csak a tanárok közt hanem hallgatótársaimra is mérhetetlen büszkeséggel gondolok. Oly sok okos és nagyszerű elme tündöklését, útkeresését láthattam. Ez a kapcsolódás, ami ott létrejött, nem egy közös munka miatt, vagy projekt miatt szövődött.
Bármilyen ellentmondásosan hangzik, de az kötött minket igazán egymáshoz, hogy össze voltunk zárva, s felnőtt éveink első sarokkövei ugyanazon szegletébe vertük le a Campusnak, ki-ki a maga fűcsomója mellett, de láttuk egymást sírni és nevetni, csalódni és szerelmesnek lenni, és olyankor is volt ott valaki, odafordul valaki hozzád, amikor végtelenül elsüllyedtél volna magad mászolygásában, magányában; olykor „ismeretlen” pázmányosok szólítottak meg és tudtak kapcsolódni hozzád, és te is bárkihez, mert végső soron egy fura család voltunk ott a piliscsabai domboldalban.
Nem tudom, hogy miért alakult így az egyetem sorsa. Igazából nem is érdekel, ki okozta, ki felelős, ki mivel érvel. Ami tanulságként megmaradt, bennem, hogy mi megtapasztalhattunk egy olyan kapcsolódást, értéket, ami nagyon ritka manapság – a sokszínű közösség erejét. Sajnos ezt megtanítani, tudássá tenni nem lehet, ez egy megélés alapú érték, egy kincs, ami nekünk megadatott. Őrizzétek!” (Edvárd visszaemlékezése az egyetemi évekre)
A Pázmány buszmegállójában mindig álltak stopposok. Végül is a 10-es úton minden autó nagyjából ugyan arra ment. Bevett szokás volt a stoppal közlekedés. Dóri mg a tanítási gyakorlatra és később munkába is így járt.
Most mit felelnénk azoknak az autósoknak, akik több száz stoppos út alatt felvettek minket az egyetemen és megkérdezték, hogy mi a csudát kezdünk a filozófia szakkal és a bölcsészkarral, meg ezzel a diplomával?
Már akkor is sejtettük, hogy nem a diploma és annak gazdasági hasznossága számít, hanem azok az tapasztalások, lehetőségek és sokszínűség, ami az egyetemi éveink alatt értek minket. Mi pedig, így visszatekintve elég jól kihasználtunk minden tanulmányi és közösségi lehetőséget.
Itt tapasztaltuk meg, hogy lehet, sőt kell kritikusan gondolkodnunk. A megismerés vágya, az összefüggések kutatása, a közösségiség, a tanáraink, az olvasmányaink olyan emberek gondolatairól, akik saját idejükben megkérdőjelezték a világ menetét, egy olyan alapot adtak, amiből azóta is táplálkozunk, és ami az ökologikusság felé vezetett minket.
Itt váltunk azzá, akik ma vagyunk, itt találtunk egymásra, itt fonódott össze az életünk.
Innen indultak Talpalatnyi történeteink.
Miért osztjuk meg ezt veletek?
Mert talán van olyan hely, közösség, az életetekben, ami most eszetekbe jut. Amire most ti is hálával tudtok visszatekinteni, ahova ti talán még vissza tudtok menni, és aminek a megőrzéséért ti még tudtok tenni.
Tudjátok, hogy szeretünk jönni-menni, de kell egy bizonyos állandóság, ami megtart, amihez vissza tudunk térni. Nem csak szellemileg, hanem fizikailag is. Egy tér, amiben meg lehet pihenni az örökös változásban. Ami akkor is megy tovább, és megmarad, ha mi már rég kiléptünk belőle.
Most ebből veszett el egy kis darab számunkra.
De maradunk örökké büszke, pázmányos öregdiákok!
*a fenti infrastrukturális elvárás a Válaszonline december 15.-i cikkében jelent meg.
