Amikor a többes szám egyesbe vált
Ez a poszt október óta, az utolsó hármas utazásunk óta érik bennem, ami nem épp sikerült úgy, ahogy szerettük volna…de közbe meg mégis, mert rámutatott valamire, ami érik bennünk egy ideje.
Fogadjátok szeretettel. (Tudom, hosszú….előre is köszönöm mindazoknak, akik végigolvassák.)
Tíz éve indult ez a történet, amit akkor még ketten írtuk.
A Talpalatnyi történetek előtt, egy világkörüli út alatt kezdődött minden.
Akkor még nem volt közösségi oldalunk, csak egy blog: Edvárd írta a bejegyzéseket, én fényképeztem, szerveztem, jegyzeteltem.
Ő volt az író, én a háttér, a történet szövője.
Ez a közös munka segített megtalálnom a saját hangomat.
Ha nem indulunk el közösen ezen az úton és alkotói folyamaton, talán a könyvem sem születik meg, de legalábbis biztosan nem ugyanígy.
Az évek során a többes szám lassan egyesre vált, a közösből egyre inkább személyes lett.
Bár a történetek mögött sokszor továbbra is közös megélések álltak, a hang, amely megszólalt, már az enyém volt. Ti is láthattátok ezt az alakulást a mondatokban, a képekben, a ritmusban.
Az utóbbi években azonban egyre erősebben megjelent bennem, bennünk egy kérdés.
A digitális világ egyre nagyobb térnyerése, a gyorsan fogyasztható tartalmak gyártásának kényszere, és hogy ehhez mi hogyan szeretnénk, vagy nem szeretnénk hozzájárulni.
Milyen világot építünk a posztjainkkal? És valóban ahhoz járulunk-e hozzá, amit fontosnak tartunk?
Az elmúlt tíz évben kampányokat szerveztünk, kezdeményezésekhez csatlakoztunk, amatőr videókban mutattuk meg, hogyan keverjük a fogkrémünket, mit főzünk, mivel takarítunk, hogyan utazunk kevesebb hulladékkal.
De közben a közösségi média is megváltozott, és mi is.
Évekkel ezelőtt egy spanyol barátnőm nászútra készült Dél-Amerikába. Felajánlottam, hogy szívesen megosztom vele az útvonalunkat, a kedvenc helyeinket, képeket küldök.
A válasza szíven ütött:
„Köszönöm, de nem szeretném előre látni, mi vár majd rám. Ott szeretnék rácsodálkozni.”
Azóta gyakran felteszem magamnak a kérdést:
Nem vesszük-e el egymástól a rátalálás örömét azzal, hogy mindent megmutatunk?
Vajon egy-egy helyszín virtuális bemutatása, egy különleges sziklaoromra,- fára való figyelem felhívás nem veszi-e el a rácsodálkozás, a rátalálás örömét másoktól. Néha úgy érzem lassan alig marad olyan hely, amit magamnak fedezhetek fel, amiről nincs digitális lenyomat (nyilván van ilyen rengeteg), de nem szeretnék kényszert érezni, hogy mindent megmutassak.
Egyre nagyobb a nyomás a videós tartalmak felé is, de ezt magam, magunk számára mindig is soknak éreztem. Nem szeretnék belefutni abba, hogy egy állványt kelljen felállítanom egy út végére, majd visszamennem a családomhoz és a kamera felé sétálni.
(Ebben semmilyen értékítélet nincs azok felé, akik rengeteg munkával, nagyon is értékes videós tartalmakat készítenek. Csak ez családilag számunkra nem fér bele, mert nagyon megbontja az együttlétet. Erről korábban írtam, amikor elmeséltem, rájöttem miért nem tudok főzős videókat készíteni.)
Hónapok óta érlelődik bennem egy mondat, amit egy videóban hallottam*:
Vajon lehet-e még olyan élményt létrehozni, ami nem eleve dokumentálásra készül? És ha igen, mi ennek az élménynek az értéke?
Biztosan meg lehet találni az egyensúlyt, és egy közösen indult blognál, egy növekvő családdal, eljön az idő, amikor ezeket a kérdéseket fel kell tenni.
Leültünk beszélgetni. Bezárjuk-e az oldalt, megszüntessük-e a social média jelenlétünket és zárjuk-e le életünknek ezt a szakaszát végleg?
Edvárd pedig megfogalmazta, hogy ő mostantól nem szeretne megjelenni az oldalon és úgy határoztunk, hogy ez a kislányunkra is igaz…Ezt tiszteletben tartom. Nem azért, mert valaha is kompromittáló vagy egyeztetés nélküli tartalom került volna ki, (a kislányunk arcáról pedig már nem került ki kép, mióta a babából saját kis arcvonásai, karaktere lett) hanem egyszerűen azért, mert most ő a minimális online jelenlétet sem szeretné.
Ahogy az előadások, interjúk és megszólalások már régóta az én jelenlétemmel történnek, most a felületeken is elérkezett ennek az ideje.
Közben az életünk más területein is változások történnek.
Edvárd például most kevésbé vágyik utazásra, más dolgok vonzzák, más projektek foglalkoztatják. Sok minden, ami korábban közös volt, átalakul és új közös utak alakulnak ki közöttünk, ennek pedig az online világban is szeretnénk teret adni.
Egyre kevésbé „olvadunk” úgy össze, ahogy az oldal olvasójaként gondolhatjátok, vagy ahogy egyszer egy rádióinterjúban konferáltak minket fel: A „borsó és a héja”. Bizonyos értelemben persze igen, azok vagyunk, de egyre másabb minőségben.
Ez nem szomorú, hanem egy újrarendeződés, amiből ki tudja, mi születik.
Most tavasszal például az első hosszabb és távolabb utazásunk kettesben Majával.
Nem szeretném magunkat sem arra korlátozni, hogy soha többé ne jelenjen meg itt semmi közös. Lehetnek még közös történetek, és az ő saját projektjei is felbukkanhatnak majd. Nemrég például egy podcastben beszélt a házépítésről, otthonteremtésről, azt majd megosztom veletek, mert nagyon jó lett.
A gyerekes témák maradnak, de egyre finomabban nyúlok ehhez a témához és őszintén egyre nehezebb is megtalálnom, hogy mi az, amit megosztható. (A vilageleje.hu oldalon olvashatjátok írásaimat ebben a témában.)
Sorban állnak a jegyzeteim a telefonban, de igyekszem ezekhez a korábbinál is nagyobb érzékenységgel nyúlni. Nem akarom, hogy felépüljön a kislányomnak egy online élete, még mielőtt ez saját választása lehetne, és ebben nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen az oldalunk témáját az életünk adja.
Nem kezdünk teljesen új életet, és nem új értékrenddel fogtok itt találkozni.
A mindennapjaink alapjai, a természetközeliség, az egyszerűség, a tudatosság nem változtak, és az oldal sem lett vállalkozás: sosem stratégia mentén működött, hanem szívből, hobbiból, szeretetből.
Ez továbbra is így lesz, ha megtalálom ebben az egyensúlyt.
Mert közben bennem is sok minden letisztult.
Ha az online jelenlét ára az lenne, hogy az életem pillanatai tartalommá váljanak, az számomra nem jó irány. Egyre több dolgot tartok meg magamnak, még akkor is, ha néha bennem van: „ezt milyen jó lenne megosztani”.
Nem szeretném, ha az itt-lét pusztán az algoritmus etetése lenne.
Ha csak úgy lehetne „jól csinálni”, hogy közben kizsigerel.
Tudom, mit „kellene csinálni”: posztolj gyakran, készíts videót, dokumentálj mindent.
A fejemben és a telefonomban rengeteg félkész jegyzet, meg nem írt bejegyzés van. De közben épp a szakaszos elcsendesedést tanulom…amit ez a világ nem igazán jutalmaz.
Tavaly év vége óta sokkal kevesebb tartalom jelent meg itt, viszont rengeteg élő találkozás történt az életemben. Volt egy csodás, majdnem megvalósult projektünk is, de végül mindketten rájöttünk: fizikai kapcsolódásra vágyunk, nem online programokra. Ezért nincs online workshopom.
Az elmúlt év sok belső változást hozott. Volt egy nagy törés tavasszal, olyan, ami pár évvel korábban talán teljesen felemésztett volna, és egy diagnózis is, ami elsőre ijesztő lehet. Most viszont megéltem, mennyit erősödtem.
Nyáron pedig egy különleges lehetőség talált meg: egy hosszú, elköteleződést kívánó program, ahol pályaválasztás előtt álló lányokat kísérhetek egy autentikusabb út felé.
Korábban írtam nektek arról is, miért nincsenek most főzős reels videók az oldalon.
Közben az is felmerült bennem, hogy teljesen bezárom az oldalt. Ez október körül nagy dilemma volt, és azt is, hogy egyáltalán nem fogok semmit kitenni a hétköznapjainkból, utazásokról, kirándulásokról.
De rájöttem: nem akarom.
Az írás az egyik önterápiám. Sok mindent leírok, amit nem osztok meg és néhányat igen, mert jólesik. Az utazásokról pedig tudok úgy írni, hogy közben nem „dokumentálok”, nem gondolok arra, hogy micsoda jó lesz ezt megosztani, hanem, ahogyan az öreg blogunk idején, mikor még nem volt social média oldalunk, utólag csorgatom át magamon, ami megosztható.
Szeretném megtalálni, mi az, ami valóban az én hangom.
Eddig is főként ezt olvastátok, úgyhogy lehet, hogy semmi változást nem éreztek majd, de számomra egy mérföldkő, hogy ezt megírhattam nektek. Nem elképzelhetetlen, hogy ha úgy érzem, ehhez névváltoztatásra van szükség, akkor az oldal neve is változni fog.
Úgy érzem, ez a változás lehetőséget ad arra is,hogy akár olyan témákkal is foglalkozzak, ami „kettőnk” oldalára nem fért el és valamiért visszatartottam magamban.
Hálás vagyok mindazért, amit ez a közös út adott.
És nyitott szívvel lépek tovább, akkor is, ha végül ez egy új felületen, hírlevélben, vagy talán kevésbé az online térben történik majd.
Köszönöm, hogy itt vagytok…néhányan akár 10+ éve is.
——-
*nagyon sokat kerestem, hogy be tudjam taggelni és megadni neki a kreditet, de én balga nem mentettem el és sehogy sem találom (bosszantó milyen gyorsan tűnnek el értékes tartalmak a szemünk elől, ha nem vagyunk elég szemfülesek.)
Fotó: tavaly készült a 13.házassági évfordulónkon. Készítette: Bergán Nikolett Photography
(Azért az évfordulós fotóinkon, amiket minden évben elkészítünk, még meg fog jelenni Edvárd is, de meglátjuk, hogy érezzük.)
