Amalfi szülinapi part(i)

Elérkezett az a napi, amire az egész utazás épült. Anyu születésnapja. Még hetekkel az indulás előtt úgy terveztem, hogy ezen a napon járjuk  végig a mesebeli szépségű Istenek Ösvényét a Sorrentói-félsziget sziklás hegyeinek oldalában. De ahogy olvashattátok az előző 2 és fél nap elég sűrűre sikeredett és megbeszéltük  anyuval, hogy ezt a napot pihenéssel töltjük. Annál is inkább, mivel a tikkasztó hőség és turisták miatt korán reggel szerettem volna indulni a túrára, de a legkorábbi busszal is 10-re értünk oda San Lazzaroba, a félsziget egy kis hegyi városkájába. Nagyon egyszerűen hangzik,hogy csak átbuszoztunk Nápolyból San Lazzaroba, de ezért ez nem ilyen könnyű egy ilyen könnyed országban. Mivel az internetről nem derült ki egyértelműen, hogy honnan indul a busz és menetrendből is hármat találtam, gondoltam megkérdezem Nápolyi szállásunk recepcióján, honnan indul a busz. Azt a választ kaptam, hogy valahonnan a két móló közül a parton,de azt ők sem tudják, hogy mikor. No próba-szerencse kimentünk egy fél órával előbb a legvalószínűbbnek tűnő „helyszínre”. A helyszín egy sima parkoló valóban a mólók mellett, semmi jelzés arra, hogy innen távolsági buszok közlekednének összekötve Nápolyt szinte az összes környékbeli várossal 100 km-es körzetben.

Valóban a móló közelében:

Na de a társaság nevét tudtuk és megkérdeztünk egy éppen ott beszélgető buszvezető csapatot. Ők mondták, hogy igen, igen ide jön majd a busz, várjunk csak. Vártunk…és tényleg jött. Valami isteni sugallattól vezérelve vettem még egy jegyet, ami a társaság Amalfi parton történő utazásához szükséges (ennek később óriási jelentősége lesz:-)). A buszon hárman utaztunk, úgyhogy amiatt nem kellett aggódni, hogy nem férünk föl és a legjobb helyet sikerült elfoglalnunk, így végig a Vezúv majd a hegyek látványa tárult elénk a körülbelül 1,5 órás buszúton.

A helyiek le-föl szálltak, a „megállókban”…a megálló ott van, ahol kiállsz a busz útvonala mentén és lengeted a kezd, amikor látod, hogy jön a busz, leszállni pedig ott tudsz, amikor szólsz a buszsofőrnek, hogy tegyen le. 🙂 Sofőrünk néha megállt, leszállt, vett valamit egy trafikban vagy elszívott egy cigarettát egy neki tetsző helyen….igazából irigylésre méltó ez a hihetetlen lazaság!

Megérkeztünk San Lazzaróba, ahol kedves szállásadónk várt a buszmegállóban, aki az előző este sms-ben megkérdezte mikor érkezünk. Az egész találkozás olyan volt vele, mintha couchsufingelnénk-pedig most tényleg gondolhatjátok, hogy nem tudhattam előre, mikor lefoglaltam:-)!!Úgy látszik csak így tudunk utazni…talán még emlékeztek Kínában (Xián) az egyetlen helyre helyre, ahol rendesen, interneten keresztül foglatunk szállást, majd egy családnál kötöttünk ki, aki minden nap főzött nekünk, reggelit készített és az anyuka sírva kísért ki bennünket a vonatállomásra?  San Lazzaroi apartmanunk tulajdonosa is teljesen felülmúlta a várakozásainkat. Tökéletesen beszélt angolul, mindenféle nem turistás tippeket adott és ő javasolta, hogy mivel még nem tudjuk elfoglalni a szállást és különösen hideg van (mikor leszálltunk a buszról olyan hideg szélt fújt, hogy pulóvert kellett vennünk annyira lehűlt éjszaka  a levegő) ugyan a busz csak két óra múlva megy Bomeranóba, ahonnan az Istenek Ösvénye túra indul,de szívesen átvisz bennünket kocsival, ha összekapjuk magunkat. Gyors döntés, a táskák átpakolása, átöltözés a közeli presszó mosdójában és útra készen álltunk a teljesen spontán szülinapi túrára!

9 km-ert gyalogoltunk, másztunk csodálatos időben. A túra nem csak a változatos természet  és látvány miatt fantasztikus, hanem mert egy csomó lakott vagy már lakatlan kunyhóra, barlang lakásra és egykori kápolnára, kis templomra lehet bukkanni közben. A képek magukért beszélnek.

Van itt egy amolyan via ferrata is,de erre természetesen nem másztunk fel:

Hihetetlen, hogy milyen hegyeken tudnak emberek szőlőt és mindenféle zöldséget termelni (erről holnap külön beszámolunk). Az út első fele ilyen szőlőföldek mellett vezetett:

Az út felénél. Még jó sok öböl, kanyar van előttünk, mire meglátjuk Positanót. A háttérben látható legutolsó hegy, ami kiemelkedik a tengerből tegnapi kirándulásunk célpontja, Capri.

Amit ott lent a mélyben láttok szürkén kanyarogni, a tengerparti út, ahol  mi is buszoztunk:

Túrázók, mikor már kezdenek fáradni:

4 órán keresztül ezt a csodát láttuk:

Azért néha pihentünk is:

Keksz kilátással:

és másznunk is kellett:

9 km után érkeztünk el Nocellébe, ahonnan két lehetőségünk adódott vagy visszamegyünk pár száz lépcsőt (mert véletlenül nem Positano felé mentünk), onnan további pár lépcsőn és még egy rövid túrával vagy busszal elmegyünk Positanóba vagy megyünk tovább az Amalfi parti útra, Arienzoba lefelé 2000 lépcsőt.

Végül az utóbbit választottuk, mert ekkor naívan azt gondoltuk, hogy még fürdünk is egyet a tengerben.

Lett egy kedves útitársunk is:

…az a 2000 lépcső nagyon, nagyon sok! De komolyan, egyáltalán nem gondoltuk, hogy ennyi a 2000 lépcső.

No,de csak leértünk a főútra, ahol tovább folytatódtak kalandjaink.

Pár ember már várt az út mentén a „buszmegállóban” persze  a menetrendet senki nem tudta, de legalább mindannyian a jó úton álltunk, mert csak egy út van a parton:-). Szóba elegyedtünk egy idős Olasz bácsival, aki csak úgy kedvtelésből állt az út mentén, ő mondta nekünk hogy 30 perc-1 óra múlva várható egy busz. Gondoltam addig stoppolok, anyu pedig beült az árnyékba és a fáradtságtól nagyon békésen várakozott. Számtalan luxusautó, turista busz és olyan autó ment el mellettem, amiben csak a vezető ült. A bácsi mondta, hogy jaj itt aztán nem lehet stoppolni, nem áll meg senki. Másfél óra múlva jött egy busz, ezt a bácsi távolról látta és mondta, hogy na akkor ő haza is megy….kedvesen megvárta velünk a buszt (hátha ott ragadunk és megszállunk a villájában, amit ajánlgatott). De nem sokat tévedett. A busz ugyanis Positanóban megtelt és a mi „megállókban” már nem állt meg, hiába integettünk. Nem maradt más mint tovább stoppolni, hiszen ki tudja mikor jön a következő busz. A dolog pikantériája, hogy kezdett beeseteldni és nekünk nemhogy egy olyan buszra kellett felférnünk, ami elvisz Amalfi-ig, hanem ott még el kellett érnünk egy másik buszt, ami felvisz a hegyekbe. Tényleg nem állt meg senki,de bíztam benne, hogy biztosan jönnek erre olyan külföldi utazók mint Edvárd vagy én. Fél óra múlva valóban megállt egy pár, Argentinok voltak:-). Viszont ők csak a következő városig mentek…azért elmentünk velük, ennyivel is közelebb voltunk úticélunkhoz. Újabb várakozás…egy újabb helyi, akitől megtudtuk, hogy kb. fél órán belül várható a következő busz, közben eszembe jutott, hogy még otthon letöltöttem a buszmenetrendeket a telefonomra…ami ugyan nem sokat ért,de legalább volt valami reményünk, hogy jön egy busz. Újabb tömött busz jelent meg, de ezt már nem hagytuk elmenni, a kézlengetést egy erőteljes ‘busz elé az útra állással’ egészítettük ki és addig nem mentünk el, míg ki nem nyitotta a buszvezető a busz ajtaját. Ekkor jön a reggel, isteni sugallatra a Nápolyi buszvezetőnktől megvett buszjegy szerepe. A jelenetünktől ideges sofőrünk azonnal kérdezte, hogy van-e jegyünk (mert elvileg a buszon nem lehet venni). Mondtam, hogy van, elkezdtem keresni…ő idegesen: – Igen? Hol? és amíg elő nem kerítettem nem indult el, nem csukta be az ajtókat. Nagy szerencsénkre meglett a jegy és elindultunk a szerpentineken a tömegtől ide-oda dőlve Amalfi felé. Szerencsére pár-perc múlva anyu előtt ülő hölgy leszállt és le tudott ülni, élvezni az egyébként lélegzetelállító kilátást. Fél óra múlva megérkeztünk Amalfiba, ahol szintén a buszok hada, ideges sofőrök és a tengerpartról a szállásukra jutni kívánó utazók kaotikus hömpölygése fogadott. Megtudtuk honnan várható a hegyi buszunk…másik 100 emberrel karöltve várakoztunk a 100 ember befogadására teljesen reménytelen buszra. Nagyon szemfülesnek kell ám lenni, mert a következő busz szintén 1-2 óra múlva indult volna! Természetesen, mivel a turisták 80% olasz ezért minden csak olaszul ment. Szerencsére sikerült elkapni az infót, hogy az éppen bekanyarodó buszra azok szállhatnak csak fel, akik San Lazzaroba mennek..ezek voltunk mi. A többiekért, akik másik hegyi faluba mennek majd jön egy másik busz. Szerencsére első között sikerült felszállnunk a buszra, így kényelmesen utaztunk 1 órán keresztül a szerpentineken és élveztük milyen kis helyen, mekkora szakadék mellett, micsoda hajtű kanyarban fér el egymás mellett egy busz, egy parkoló autó, egy másik autó,de még szembe egy motoros is be tud vágni.

Olyan könnyedséggel lavíroznak ezek a buszvezetők, tolatnak a szerpentinen, hogy az már művészet. Hazaérve gyorsan letusoltunk és elmentünk a szállásadónk által ajánlott szuper étterembe, hogy végre kalandmentesen ünnepeljük anyu 60. születésnapját és a főteéren pedig olasz jazz koncertet hallgattunk minden létező lege ruhánkba beöltözve!

Az ajándékom pedig: a négy számomra legértékesebb dolog: szeretet, utazás, minőségi idő és természet!

Boldog születésnapot!!!