Nápoly a graffiti város- Olaszország Surabayája.

Lassan kezdjük rosszul érezni magunkat, hogy ehhez a szegény kis Indonéz városhoz hasonlítjuk a valamiért megdöbbentő, negatív értelemben mély nyomokat hagyó városokat a világ más részein. Akik követték az egy éves utazásunkat tudják miért. Surabaya (itt olvashatjátok el az erről szóló írásunkat) egy különleges állomása volt utazásunknak. No,de kanyarodjunk vissza Európába, Olaszországba, azon belül is Nápolyba. A következő bejegyzések egy kicsit ki fognak lógni a sorból, mert most olyan utazási élményről írunk, amiben csak Dóri vett részt.(Fontolgatjuk, hogy elkezdünk-e  írni az egyéni utazási élményeinkről vagy hagyjuk meg ezt a blogot a közösnek.) Na,de amiért mégis írunk róla: Egyrészt nem egyedül ment Dóri, hanem anyukájával :-). Másrészt sok kalandba és más utazók számára  is hasznos élményekkel gazdagodva tértek haza.

A szervezés már hónapokkal az utazás előtt elkezdődött, nem is készültünk még egy hetes útra ennyit :-). Az apropó: Szerettünk volna Dóri anyukájának, Évának a 60. születésnapjára egy igazán  felejthetetlen ajándékot adni….mi más lehet hozzánk méltóbb, mint egy utazás élmény. Mivel Dóri és anyukája már rég töltöttek ennyi időt kettesben úgy döntöttünk, hogy csak ők kalandoznak, Edvád pedig itthon marad „kutyaszittelni” és gondozni Dóri anyukájának kertjét. Sokkal nehezebb volt most dönteni, hogy hova is menjünk. Legyen benne kaland, hátizsákos élmény, egy kis kényelem, sok szép látvány, természet, ne kellejen azért 20-22 órát vonatozni vagy buszozni, beleférjen egy hétbe és valamiért Dóri és Éve életében fontos szerepet töltsön be a helyszín vagy ország. Így esett a választásunk Olaszországra, ahol ahova Dóri először „utazott” …akkor még csak anyukája szíve alatt és ahol 30 éve – egy alkalom kivételével- utoljára látott tengert Éva.

No, de innentől minden Dóriról és Éváról szól.:-)

Augusztus 20-án délelőtt indultunk útnak, repülővel, Budapestről. De hogy hova? Azt sem anyu, sem a barátai nem tudták, ugyanis egy születésnapi meglepetés része volt.(A facebookon nagy izgalom is kerekedett, hogy mikor áruljuk el végre, hogy hova repülünk. Köszönjük a követőknek, szurkolóknak a lelkesedést :-)).

Csak annyit árultam el neki, hogy milyen éghajlatra megyünk, hogy be tudja pakolni a ruháit abba az EGY darab kis hátizsákba, amit adtam neki. Nagyon büszke vagyok rá, ugyanis egy hétig, szó nélkül tűrte, hogy ennyi, ami nálunk van és hogy nem is nagyon vásárolhatunk újabb dolgokat az úton. Talán kegyetlennek tűnik, hogy szegény nem hozhatott a nyaralásra – ami, majd kiderül nem is nyaralás volt- egy nagy koffert, szép ruhákkal, de mindig kíváncsi volt, hogy mi hogy utazunk, ebből kapott most egy kis….hmm, vagy inkább elég nagy ízelítőt! A harmadik nap pedig már nagyon hálás is volt, mikor macskaköveken gurulós bőröndöt húzó és a kis buszokra nagy nehezen felnyomuló turisták mellett mi csak elsuhantunk és a buszra elsőként felszállva a legjobb helyet kaptuk, hogy lássuk a tájat.:-) Mostunk pólót és zoknit mosdókagylóban, közös fogkrémet használtunk és megosztottuk a szappant:-)! Igazi önkéntes egyszerűség és megosztó próba volt:-)! Azért anyu élvezte, ne értésétek félre…legalábbis nekem azt mondta:-).

Ez volt az összes cuccunk:

A nagy titok, hogy hova is indulunk a repülőn derült ki, mikor is egy „figyelmetlen” utas a felszálláskor Pompeit és az Amalfi partot bemutató útikönyvét böngészte, amit persze anyu azonnal, szemfülesen észre is vett. A reptérről kilépve azonnal megcsapott bennünket a hőség és a kiabáló, olyan igazi olaszos tömeg. Gyorsan irányt vettünk a reptéri busz felé, sorban álltunk, majd egy szűk óra múlva megérkeztünk a Garibaldi térre. Hú, nem semmi élmény volt. Ekkor kezdtem el gondolkodni,  lehet hogy inkább a 23 órás Montenegrói vonat utat kellett volna választanom, mint Nápolyt? A pályaudvaron gondoltam megveszem a 3 nappal későbbi utazásunka az Amapfi partra a busz jegyet. Az információnál, amit nagy nehezen megtaláltunk közölték, hogy a trafikban lehet megvenni és bármikor utazhatunk vele (elég fura volt, hogy egy 1,5 órás buszútra a trafikban kell jegyet venni,de ha így hát így.) Innen le a metróba….na és itt kezdődött az igazi utazás és amiért nem nyaralásnak, hanem utazásnak nevezem a kiruccanásunkat. A Nápolyi metró vetekszik a New Yorkival színvonalban, a Pekingivel pedig a peronra való lejutás hossza és kacifántossága tekintetében. Körülbelül annyi időt vett igénybe lejutni az állomásig, majd onnan fel, mint amennyi maga a metró út volt. Kicsi, szűk, sötét folyosókon keresztül vezetett utunk…ami igazából leképezte azt a történelmi városrészt ami a metrójáratok felett húzódott. Elindultunk szállásunk felé, ezeken a szép utcákon.

Itt megint belém vágódott az érzés…hogy választhattam ezt a helyet szülinapi ajándéknak. Azonban az első re zord külsőt mutató, félelmetesnek tűnő város hamarosan befogadott bennünket vagy inkább mi fogadtuk magunkba és a szinte egytől-egyig kedves ember mosolyán keresztül rövid időn belül új arcát mutatta meg a város. Az a másfél nap, amit Nápoly városában töltöttünk szépen leképezte, hogy mikor utazunk, nem mindig a szépet keressük, legtöbbször sokkal érdekesebbek azok a helyek, amelyeket először idegennek, koszosnak, csúnyának, félelmetesnek látunk, de képesek vagyunk ettől elvonatkoztatva azt szemlélni, hogy hogy élnek itt az emberek, hogy működik a város…és milyen jó dolgunk is van nekünk Budapesten:.-).  Egy rövid pihenő után a kis ékszerdoboz szállásunkon, amit egy normál lakóház negyedik emeletén alakítottak ki, nekivágtunk a történelmi városrész és a szinte végtelen mennyiségű templom felfedezésének. Szinte a szállásunk sarkán állt a San Domenico Maggiore bazilika, ami arról nevezetes, hogy van itt egy állítólag csodatévő feszület, amelyről az a hír járja, hogy az akkoriban a közelbe lakó Aquinói Szent Tamáshoz beszélt,de nem messze található az a templom is, a San Lorenzzo Maggiore, ahol állítólag Bocacco először pillantotta meg múzsáját és amelynek szomszédságában lakott Petrarca is. A város tehát tele van csodás történelmi, irodalmi emlékekkel és a templomok, teljes kontrasztot adva az utcákkal makulátlanul tiszták.

Különleges utcazenész bácsi, aki gumikacsákkal és gumityúkokkal keveri a zenét:

…és egy utcazenész zongorista:

A negyedikre felérve új világba csöppentünk:

Természetesen nem maradhatott el az ágy megörökítése, amit itt Olaszországban (legalábbis mindhárom helyen ahol megszálltunk) igen kicsire szabnak:

Nápoly tipikusan az a város, ahol a „heads-up” szabály érvénye, vagyis felfele kell nézni séta közben, mert akkor bukkan igazi kincsekre az ember. De azért a 100 féle tésztát és szószokat, fűszereket árusító családi boltokon is csak ámultunk, ahova a „mammma” invitálja be az embert.

 

Csodás apró kis szentélyek minden utcasarkon:

Nápoly a pizza hazája, így természetesen az egyik szimpatikusnak tűnő sikátorban pizzát vacsoráztunk és desszertnek gelatót ettünk egy olyan helyi kis fagyizóban, ahol csak természetese anyagot használnak fel, a tej pedig fair trade tehenészetből származik. Itt olyan óriási adagot kaptunk, hogy legalább 4-5 magyar gombócnak felelt meg,de mivel minden fagyinak fantázia neve volt és nem volt semmi kiírva angolul ezért csak tippelni tudunk, hogy mit ettünk.

Anya még a mai nap, főleg este kicsit félve, gyors léptekkel haladt végig a sikátorokon.Egy-két képen is megörökítettük az esténket:

Másnap reggel, még a hőség előtt igyekeztünk nyakunba venni a város. Nagyon érdekes volt látni hogy kiürült vasárnap reggelre minden kis sikátor és milyen szemetet hagyott maga mögött a tegnap éjszaka:

Vettünk egy ropogós, friss kenyeret, sajtos és paradicsomot a nap további részére és az egyik mini  kávézóban reggeliztünk egy finom croissant és egy nápolyi specialitást a sfogliatellet, ami egy kagyló formára hajtogatott, töltött leveles tészta és nagyon,nagyon finom!!

Lassan kezdődik a élet:

Reggeli az üres utcákon. Csak a tengerpartra tartó családokkal és egy-két espressót elvitelre kérő helyivel osztoztunk:

Reggeli után a Vomero negyed és a vár felé vettünk az irányt, hogy végre a sikátorok felé emelkedve rátekintsünk az egész városra és találkozzunk a tengerrel.

Egy pár nagyon ügyetlen selfie próbálkozás után feladtuk és a várból leérve megkértünk egy fiatalt pár, hogy készítsen rólunk képet:-).

Mivel a helyiekhez és a turistákhoz képest elég korán elindultunk a várba nagy meglepetésünkre szinte teljesen egyedül voltunk egy órán keresztül. Nápolyban örült meleg van és elég sokat voltunk a tűző napon, ezért sokszor láttok bennünket vizes kendővel a fejünkön, amivel jó pár helyi és turista érdeklődő pillantását is kiváltottuk. (Vajon milyen valláshoz tartoznak ezek a nők? Rövid nadrág? Turbán???) Cserébe nem kaptunk sem hőgutát, sem napszúrást és nem is égtünk le. Ami nagyon jó Nápolyban, hogy mindenhol vannak falikutak, ahonnan meg lehet tölteni a kulacsunkat. A csapvíznek ugyan elég fura íze van, de a biztonság kedvéért elvittük a víztisztító tollunkat, így nem vettünk itt sem palackozott vizet, a víz ízét pedig egy nap alatt megszoktuk, aztán már tisztítani sem kellett.

Leültünk egy árnyékos padra a vár lábánál és az elénk táruló gyönyörű kilátást nézve megettük szuperfinom elemózsiánkat és tovább indultunk Nápoly ‘Rózsadombjának’ felfedezésére. Itt aztán még a levegő is mintha más lett volna. Tiszta, széles, turista mentes utcák, gyönyörű kilátás, kedves házak kertekkel és erkélyekkel, macskát etető, beszélgető idős néni csapatok, lépcsősorok egészen a tengerig. Na de azért itt is alkotnak rendesen a grafiti művészek:

No és a sikló. Imádjuk a siklót, különösen a Chiaia vonal Vomero negyedbe érkező megállóját. Gyönyörű, teljesen más mint a metróállomások és mint a Montesanto vonal. Újabb pihenőt tettünk a Villa Floridiana parkjában, ami azért parkként elég nehezen értelmezhető, egyáltalán nincs gondozva kivéve azt a pár négyzetméteres részt, ami a múzeum bejárata melletti kávézó előtt terül el…innen viszont igen pazar a kilátás. Látjátok az arcunkon, hogy itt már igen melegünk volt és jól elfáradtunk a kutyagolásban.

Gondoltuk, hogy kipróbáljuk a harmadik, egyben leghosszabb siklót is,de egy kedves bácsi, aki úgy tűnik önkéntesként üldögél a bejárat melletti padon kedvesen, természetesen Olaszul figyelmeztetett bennünket, hogy a sikló nem működik. Egy kicsit haboztunk, hogy jól értettük-e, higgyünk-e neki, de aztán kiderül, hogy tényleg ezt szerette volna mondani. Így,maradt a kis sötét, koszos metró. Hazamentünk és anyu lepihent 1 órácskára. Mikor kicsit hűvösebb lett elindultunk felfedezni Nápoly tengerparti részét és betértünk vacsorázni abba a pizzériába, ahol a Margarita pizzát ‘feltalálták’. Ezt az étterem melletti tábla és természetesen az étterem falán bekeretezve lógó számos cikk is bizonyítja.

Külön TV-t helyeztek el az étteremben, ahol a vendég várakozás közben a csupa olasz és nemzetközi hírességgel pózoló tulajdonos képeit nézegetheti. A pizza valóban pazar volt. Habkönnyű tészta, házi paradicsomszósz, a híres mozzarella di bufala.

A Galeria Umberto belül csodálatos épülete, ahol természetesen hamisított márkás táskákat is lehet vinni az árusoktól, ám kívül az árkádok alatt émelyítő vizelet szag, letört szobrok, kopott freskók várnak.

A Piazza Plebistico mellett betértünk abba a kávéházba, ami olyan írók törzshelye volt, mint Maupassant vagy Oscar Wilde. Valahogy az ilyen régi helyeknek tényleg van egy varázsa és el tudtuk képzelni, ahogy Maupassant egy kávét kortyolva éppen itt írja egyik novelláját.

A pizzéria csak 7 órakor nyitott, ezért amíg vártunk lesétáltunk a partra és végre megláttuk a napban tündöklő Vezúvot és a kikötőből szinte minden nap útjára induló óriás, giga, 10 emeletes tengerjáró luxushajók egyikét.

Nem igazán éreztük a város mediterrán jellegét itt a parton sem – az időjárást leszámítva,de egyre jobban kezdtük magunkat komfortosan érezni és jóval sötétedés után, már 10 óra fel indutunk haza a szűk kis sikátorokon a szállásunkig…de azért egy fagyira ma este is megálltunk.

Így telt utazásunk első másfél napja:-)!