Ukrajna – első napjaink
Év végére már nagyon hiányzott nekünk az utazás. Vártuk már ezeket a napokat. Gyakorlatilag január óta nem utaztunk. Különösen ketten nem, és főleg Edvárd nem, úgyhogy elhatároztuk, azt adjuk egymásnak, magunknak és a kapcsolatunknak ajándékba karácsonyra és a születésnapunkra, hogy elutazunk valahova.
Azt is elhatároztuk év elején Amerikából hazatérve, hogy nem repülünk többet idén- és ha lehet úgy általában kerüljük a repülést. Így esett a vàlasztásunk a csalogató, távoli, olcsó, repülő utas, meleg úticélok helyett Ukrajnára, ahol szuper jól lehet vonattal utazni.
No, de eljött ez a nap és félsz-örömmel a hasunkban elindultunk Zugló vasútállomáshoz.
Kicsit azért tartottunk is Ukrajnától, hiszen oroszul/ukránul nem beszélünk, és azért elég sokféle, amit az ember olvashat erről a vidékről, az ott lakókról.
Meglepően kellemes utunk volt. Azért az kényelmes, ha az ember a “kert végében” felszáll a vonatra és az úti céljánál száll le. A határon kicsit várni kellett (2 órát). Az ukrán oldalon elvitték az útleveleinket, ami valamennyire kellemetlen volt, mert a vonat elindult és ilyet nem sok helyen tapasztaltunk, de rutinos utazóként nem nagyon estünk kétségbe, hiszen mindenki más útlevelét is begyűjtötték és úgy tűnt itt ez a dolgok menete.
Első állomás, Munkács
Alig utaztunk pár órát és máris egy másik világban voltunk. Mondhatnánk, hogy nagyon szovjet, meg minden olyan lepukkant és ócska, és silány kivitelű, sokszor elhagyatott és romos. Igen ezeket mind mondhatjuk. És bizony a szegénység és nyomor is átsüt a falakon és az emberek tekintetében is sokszor.
De sokszor mégsem. Vagy mégis, de valahogy nem olyan sápítozón, jajveszékelve, hanem mintha méltósággal viselnék sorsukat, szegénységüket. Persze, lehet ezt az eredeti és turista szempontból még fel nem fedezett helyek miatti romantikánk mondatja, vagy csak a felszabadultság miatt érzett örömünk, bár az részünkről elég elszomorító viselkedés lenne. Mindenesetre az bizonyos, hogy valamely derűs és nem tolakodó kedvességgel és érdeklődéssel fordultak az emberek felénk, ami meghazudtolja sorsukat, és helyzetüket. Kár, hogy nem értjük mit mondanak. Nagyon kell az ukrán nyelv ide. Vagy legalább a lengyel…vagy valami szláv nyelv és készüljetek fel nálunk jobban a cirill ábécéből.
Munkács belvárosa amúgy egy nagyon kedves belvárost és kis főteret rejtegetett, amit körbejártunk párszor. A várba viszont már csak utolsó Ukrajnai napunkon látogattunk el, mert még egy ájszakát töltöttünk Munkcsácson ahafele menet.
Na igen, a másik dolog ami nagyon nem mutatja, az emberek vagyoni helyzetét, az ahogyan öltözködnek a nők. Hihetetlen elegánsak, csinosak, szépen sminkeltek.
De nem sokat időztünk a városban, hamarosan elindultunk a hegyekbe Volóc felé.
Vonatozás Ukrajnában
Jegyvásárlási kísérletünk háromszor fulladt kudarcba. Első állomásunkon, a határhoz közeli Munkácson szépen elképzeltük, hogy majd megvesszük a vonatjegyeinket az utazás többi részére, mert itt még biztosan találunk valakit, aki beszél magyarul. Hát nem találtunk, és szinte alig hallottunk magyar szót. Persze csak 1,5 napot öltöttünk itt, meg biztos mindenki otthon volt, vagy dolgozott, mégis azért tényleg nagyon ritka a magyar szó.
Ahogy azt mi elképzeltük…
Mikor megérkeztünk Munkácsra be is álltunk egy sorba, egy ablaknál, amire kassza volt írva. Kiderült, hogy az mégsem az…valamiért, úgyhogy elirányítottak minket egy másik ablakhoz. Ott nagy nehezen elmondtuk hova szeretnénk menni, de sajnos azt nem sikerült megtudnunk, hogy mikor mennek vonatok, kiderült, hogy nem fizethetünk kártyával sem.
Gondoltuk, majd holnap visszajövünk, váltunk pénzt, interneten pedig megnézzük a menetrendet. (Utólag is örök hála az Intravel blog szerzőjének Rusznyák Balázsnak, aki tapasztalt Ukrajna járóként nagyon hasznos információkkal látott el minket.)
Elindultunk hát a városba gyalog, ahogy itt mindenki teszi. 20 perc séta a városban.. régi emlékeket idéző márkajelzések mellett, mint ez (na megvan az Eskimó márka? 80-as évek gyermekei?) és ilyen amerikai klasszikusok mellett
Egy esti séta, pénzfelvétel, pénzváltás után reggel indultunk el a vonatállomásra, hogy kiderítsük, mikor indulnak a helyi vonatok, mert ezeket nem tudtuk internetről kisilabizálni.
Második kísérlet
A jegypénztár, ahova tegnap irányítottak nem volt nyitva, ezért maradt az, ahonnan tegnap elhajtottak.
Mi kedvesen mosolyogva a google fordító (töltsétek le!!!) segítségével magyaráztuk, hogy Volovets-be szeretnénk, mégpedig ma utazni. Másodszorra sikerült megtudnunk azt is mikor mennek vonatok. Majd a legdrágább vonat árát megadták (Dóri tudta, hogy ez a távolsági vonat és legalább tized annyinak kellene csak lenni a helyi járattal, mert a távolsági menetrendet nagyon egyszerű kideríteni az internetről és le is lehet foglalni).
Na, végre megkaptuk a többi árat is, egyenként kérdezgetve, hogy nincs-e előbb, majd később vonat és már nagyon elege volt belőlünk a néninek. Azért a végére mindkét kasszástól kicsaltunk egy mosolyt bevetve minden kultúrából ismert megköszönési formákat és jeleket. Szóval újra átirányított a pénztárhoz, amiről elmutogattuk, hogy az zárva van. Erre ő felhívta telefonon….a valakit és mondta hogy menjünk csak át a kasszához.
A kasszához pár perc múlva tényleg megérkezett a tegnapi morcos néni. Mondtuk neki, hogy mit szeretnénk. Odaadta a jegyet, ami az 5 perc alatt, amíg átértünk egyik kasszától a másikig még olcsóbb lett valahogy. De kifizettük. Ekkor egy papíron, amire előre, ukránul felírtuk, hova szeretnénk menni, mutattuk, hogy szeretnénk még egy jegyet venni Volovets-Lviv útvonalra. Nem tudjuk, hogy azért, mert már nem akart velünk foglalkozni, vagy mert tényleg nem lehetett… de, mondta, hogy azt majd vegyük meg ott.
Na, minden esetre visszasiettünk a szállásra, mert 1 óránk volt a vonat indulásig, ahol még mindig nem találkoztunk a lakás tulajdonosával és Konstainnal sem, akit elvileg küldött.
Megírtuk neki whatsappon, hogy nekünk el kell mennünk és odaadjuk a szoba árát az idős bácsinak, aki tegnap beengedett és, aki szintén csak ukránul beszél. Viszont ő egy házmester, nem szobát ad ki, úgyhogy tőle nem is várható. De a bácsi csak nem akarta elfogadni a pénzt. Mondta, hogy várjunk…telefon ide, telefon oda.
Mi pedig vártunk a ház előtt, hátizsákjainkkal a hátunkon. Végül megjelent Konstantin egy papucsban, akinek fizettünk.
Irány a pályaudvar, ahol nem tudtuk megfejteni a menetrendet, viszont begördült egy vonat:
Az embereket kérdezgettük, hogy – Volovets? Volovets? Ők meg: Da,da-
úgyhogy felszálltunk erre az elektricskára.
Ahol végre megint főállásban azt csinálhattuk, amit az egy éves utazás alatt rendszeresen: megfigyelhettük az embereket. Szépen, lassan.
A vonaton ülve rácsodálkozhattunk, arra a gyerekkorunkat időző jó öreg szokásra, ahogy elindul, vagy inkább még el sem indul a vonat és mindenki megéhezik. Előkerül a kenyér és a kolbász, aztán egy nénit látunk saját bögréjéből valami gözölgőt enni. Majd szóba elegyednek a szomszéd ülésen ülő, ugyancsak aranyfogú idős párral.
A vonaton hideg van, a fapados itt valóban szó szerint értendő. Viszont 3000 helyett 250 forintba került a jegy és nagyon pontosan indult és érkezett is meg.
Volovetsben gyönyörű hóesés várt. Útibeszámolónkat Volovetsről és a Kárpátokról olvasd tovább itt.
Okulva az előbbi jegyvásárlásokból visszatértünk jó öreg, még Kínában kitapasztalt módszerre és érkezéskor megvettük Lvivbe a jegyünket január 1.-re…ami összesen 1 percig tartott-). A módszer ennyi:
Felmegyünk még otthon a telefonunkkal a vasúttársaság honlapjára, kikeressük angolul a vonatot, amivel menni szeretnénk és a kívánt nyelvre állítjuk (jelen esetben ukránra) a honlapot. Készítünk egy printscreent és ezt mutatjuk meg a pénztárnál és csak annyit kell mondanunk, hogy „dva” (vagy mutogatni, hogy kettő).
Íme az egyik ukrajnai vonatjegyünk:
Értelmezéshez pontos Gyakorlati útmutatót találtok Balázsék blogján.
