Hová tűnt a hostel kultúra?
Vagy csak mi nőttünk ki a hostelezésből?
Az biztos, hogy valami nagyon megváltozott.
Rég voltunk már hostelben, soha nem is voltunk nagy hostelezők, mert már az egy éves utazásunknál is éreztük annak a szelét, hogy a hostelek már nem a hátizsákos utazók találkozóhelyei, ahol tippeket adunk egymásnak, történeteket cserélünk, játékokat tanulunk egymástól és közösen főzünk.
Emlékszünk még arra az észak thaiföldi mini hostelre, ahol vacsora közben szóba elegyedtünk egy olasz utazóval, akinek egy thai etnográfus barátja rajzolt (!!) egy térképet a környéken élő különböző törzsek lakóhelyeiről. Mesélt a szokásaikról és hogy mire figyeljünk, ha ellátogatunk hozzájuk, hogy tiszteletben tudjuk tartani az életüket. Ennek a térképnek a segítségével jutottunk el ilyen falvakba:
Most itt vagyunk Ukrajnában, Lvivben az év első napjának estéjén, egy hostelben. Sajnos a hostelban, ahol eredetileg foglaltunk kiderült (bár a recepciós hölgy csak ukránul beszélt) hogy a hálótermek egy átjáróban vannak és nincs egy darab szekrény sem az értékeinknek, így továbbálltunk. Viszont a közeli hostelben már csak a 10 ágyas szobában volt szabad ágy. Nem, baj gondoltuk, már úgyis rég aludtunk hostelben.
Mikor belépünk a szobába, senki ránk sem néz. Nincs köszönés, bemutatkozás, hogy te honnan jöttél, hova tartasz….az első furcsaság.
Kimegyünk a konyhába. Egy fiú főz. Ráköszönünk. Semmi. Egy másik lány épp filmet néz evés közben. Egy harmadik sarokban egy másik srác a laptopon játszik.
Ez a második éjszakánk…a második álmatlan. Legalábbis Dórinak. 9 férfi szinkronhorkolása és Dóri.
El kellene aludnunk még a horkolás előtt. Mert most még csend van.
Gyorsan, mielőtt valaki be nem csönget megint a hostelba, be nem csörtet a szobába.
Hajnali kettőre mindenki elhelyezkedik, aki a szobában van. Ekkor csengetnek a hostelbe. A szobánk természetesen a recepció mellett van, így minden szót hallunk.
Becsörtet két srác, az egyik feldobja a táskáját a Dóri feletti ágyra.
Az ajtó becsapódik.
Hajnali 3. Dóri még egy szemhunyásnyit sem aludt, pedig képzett bárhol elalvó. Kint valaki spanyolul kezd skypeolni.
Egy szobatársunk elmegy tusolni, csörög a zacskó a bőröndben, még egy zacskó, egy neszesszer cipzárja, fordul az értékmegőrző szekrény kulcsa, kattan a zár.
Egy telefon bedug, tölt, érkeznek a Messenger üzenetek (persze rezgőre van állítva a tapintatosság kedvéért).
Villany felkapcsol. Emberünk visszatért a tusolásból. Végülis azóta a hajnalból kora reggel lett, így egy szavuk sem lehet… csak korán kelő. A vizes vietnámi papucs klaffog a linóleumon.
Óránként 11-szer nyílik és záródik az ajtó. Ki-ki saját stílusa és vérmérséklete szerint nyitja-zárja. Igen 11-szer…megszámoltam, ha már aludni nem tudok.
Most már én is kimegyek pisilni. (D)
Másnap este hajnali 2-kor két srác indul a reptérre. 1-kor elkezdnek pakolni.
Eszembe jut az a 10 évvel ezelőtti barcelonai hostelben töltött éjszaka, amikor úgy cserélődtek ki reggelre az emberek körülöttem, hogy egy mukkot sem hallottam. (D)
Volt idő, amikor még tiszteletben tartották az utazók egymást, amikor egyértelmű volt, hogy ha hajnalban kell indulnom, akkor délután bepakolok, hogy ne zavarjam a hálótársaimat, ne kelljen felkapcsolnom a villanyt.
Cameron highlands hostel, Malajzia
Persze nem volt régen minden jobb, de a hostelozás azért mégis. Hasonló tapasztalatunk pedig Új-Zélandtól, Kolumbiáig mindenhol volt.
Hol marad mások tiszteletben tartása?
Elszigetelt emberek, telefonra és laptopra meredve, ez lett a hostel kultúra? Mindenki akkor és ott, amilyen hangosan azt csinál, amit akar….hiszen megfizette az árát.
Volt két borzalmas éjszakánk, de legalább megszületett ez a bejegyzés. Egy újabb szomorú tapasztalattal gazdagodtunk arról, hogy az ingyen, korlátlan wifi, a tömegturizmus milyen hatással van az emberi kapcsolatokra.
Hálásak vagyunk, amiért itt lehetünk, utazhatunk, és hogy van fedél a fejünk felett és nyilván nem minden hostel ilyen, de azért mi köszönjük, maradunk a couchsrufingnél vagy a kiadó szobánál.
