Átlépve Albániába, Lusinje és a Divjaka Nemzeti Park
Észak-Macedóniától elbúcsúztunk, és Albánia felé vettük az irányt.
Mivel mostara kitaoasztaltuk, hogy Maja dél körül szívesen alszik a kocsiban, ha előtte egy jó nagyon sétáltunk, ezért a mostani hosszabb utat Albánia felé, úgy kezdtük, hogy megàlltunk Strugában, az Ohridi-tó partján. Kicsit nehezen is mentünk tovább erről a csodalálatos helyről, de azért persze izgatottan vártuk, hogy sok év után megint egy olyan országban lépjünk, ahol még egyikünk sem járt soha.
A város központban van egy pékség, Sofra a neve, egy kis mellékutcában találjátok. Ide mindeképp térjetek be, mert egész utazásunk során itt ettük a legfinomabb péksüteményeket, burekeket. Struga belvárosi utcáit elhagyva indul egy nagyon szèp séta út a nádasban (ezt később vettük észre, de ha erre jártok nézzétek meg, nagyon szépnek tűnt.)
A fenti kép kép jó páldája annak, amiről a togyogóval való utazásról szóló bejegyzésünkben írtunk. Mindig teret és időt adunk annak, hogy az ő érdeklődésének megfelelő tevékenységek is helyet kapjanak az utazások alkalmával. Nagyon nehéz lenne egy ilyen kicsi gyereket, akinek minden újdonság, kaland, aki mindenhova fel akar mászni, minden kutyát meg akar simogatni és húzza a kezünket egy sikátorban felfedezett cicás kép megtekintéséhez, csak úgy végig cibálni egy váronézésen vagy egy túrán a saját tempónkban. Ami nekünk bevált egy 1.5 évessel utazásnál, hogy bőven túltervezzük az időt, amit pl. egy ilyen sétára szánnánk. Ha hosszabb a „városnézés” akkor az elején az ő tempójában haladunk (persze az ésszerűség keretein belül, de igazából semmi probléma nincs azzal, ha 10 percig csak egy asztal alatt szeretne mászni, ahol épp nincs senki). Viszont általában mikor kifárad a sok szaladgálástól, gyorsan el is alszik valamelyikünk hátán, innentől pedig szinte kettesben mászkálhatunk.
Mielőtt tovább haladnánk útibeszánolónkban, egy utolsó vicces felfedezésünket szeretnénk még megosztani veletek. Jó párszor botlottunk bele itt (aztán Albániában is) olyan étterembe, amit valamilyen „híres” városról, épületről nevezetek el, de a menüt meglátva az elnevezés teljesen irreleváns volt. Talán ti is indiai ételeket felszolgáló étteremre asszociálnátok a Taj Mahal feliratot látva. Ez csak egy újabb fantázia név volt. Ahogy az Párizs, New York és hasonlók is.
A Macedón-Albán határon alig 20 perc alatt átlépve, Lusinje felé vettük az irányt. Ez volt az első állomásunk, illetve a hegyekben álltunk meg még pár helyen. Az egyik ilyen megállónk egy étterem volt. Edvárd szeretett volna inni egy kávét, Maja is felébredt, úgyhogy jó volt kicsit kimozgatni magunkat a szerpentinek utàn.
Macedóniára is jellemző volt, de Albániára, mèginkább igaz, hogy szinte minden étterem, kávézó mellett van egy játszótér. Ráadásul nagyon togyogó barát. (Egyébként is minden utca sarkon kávézó vagy ètterem van. Szinte más bolt alig.) Itt a hegyekben is rengeteg ilyen “játszótérterem” volt.
Lusinje
Lusinje önmagàban nem egy turista város. Vagyis mint megtudtuk, az egymást követő gyanúsan sok fogorvosi rendelőből, ez az olaszok szàmára a fogorvosi turizmus egyik fő központja. Kifejezetten dental hotelek is voltak, reptéri transfer buszok, dental trans felirattal.
Lusinje hosszú főutcáján sorra érték egymást az éttermek, kávézók, pékségek, a parkban idősek sakkoztak, dominóztak. De egy utcával lejjebb, már igen más állapotok uralkodnak.
Miért éppen Albánia?
Bár igyekszünk prekoncepciók nélkül utazni minden országba, azért persze élt bennünk egy elképzelés Albániáról. A családtagjaink azért némi aggodalommal kérdezték, hogy nem tartunk-e a közbiztonságtól, hogy milyenek a közutak. Próbáltuk elképzelni milyen is lesz.
Átléptünk a határon, és azonnal ámulatba estünk a természettől. Képeken nem is tudjuk megmutatni a hegyek, hágók, völgyek monumentalitását.
Lusinjében pedig az alábbi utcakép fogadott. Pálmafák modern társasházak (mondjuk az építés minősége, ès minden más azért nagyon alacsony színvonalú.)
Konkrétan egy pillanatra azt hittük, hogy Los Angelesbe érkeztünk meg.
Sokan élnek itt gazdálkodásból és rendszeresen hajtottak át előttünk tehén csordát vagy birkákat (Maja nagy örömére.)
Az utak minősège jóval veri a hazaiakat, nincs autópálya díj, a parkolás szinte mindenhol ingyenes, a közbiztonság érzését pedig ezzel a kis történettel szemléltetnénk:
Dóri:Itt hagyjuk a kocsit az utcán estére?
Edvárd: Nézz körül!A miénk a legsz@rabb autó az utcán.
(És tényleg).
(Fun fact: Albániában 95’ körülig összesen 600 autó volt).
Az azért nőként egyedül utazóknak kicsit zavaró vagy kellemetlen lehet, hogy szinte csak férfiakat látni az utcán. Rengetegen ülnek kávézókban, parkokban. Nőket pedig sokkal ritkábban látni.
Egyetlen, bár számunkra szörnyen zavaró dolog Albániában, az viszont a szemét!
Iszonyatos mennyiségben, és mindenhol. Mindegy, hogy város, falu vagy nemzeti park (!).
Na, de amiért Lusinje lett a bázisunk, az a Divjaka-Karavasta Nemzeti Park meglátogatása. Itt töltöttük a május elsejét, sokad magunkkal.
A Divjaka-Karavasta Nemzeti Park
A legnagyobb különlegesség az alábbi kiránduló útvonal, ami a mocsárvilágon keresztül vezet el a nemzeti park központi részéhez, egy kilátó toronyhoz, ahonnan a tengerig is el lehet látni. Olyan lenyűgözően szép volt ez az útvonal, hogy visszatekintve az egész utazásunk egyik fénypontja lett.
Itt szembesültünk vele először, hogy a nemzeti park, ha lehet még szemetesebb, mint egy átlagos kiránduló hely.
Ugyanis leginkább piknikezni, vagy étterembe jönnek ide az emberek.
Május 1. lévén tele volt piknikezőkkel a torony körüli rész.
A fenti szépen kiépített és karbantartott útvonalat járva gondoltuk, hogy na itt Albániában könnyű dolgunk lesz, nem nagyon kell keresni az útvonalakat. Ezen felbuzdulva el is indulunk egy kiránduló úton a tenger felé, de ötször tévedtünk el, futottunk bele kutya falkába, majd a mocsárba kötöttünk ki, így kénytelenek voltunk 2 óra bóklászás után visszamenni a túra kezdetére és a helyiek módján, autóval menni a partig:-(. Később megtudtuk, hogy ez az albán „túra útvonalakon” teljesen normális. Hiába találtunk a part közepén egy eligazító táblát, utak azok nem voltak és kirándulókba sem futottunk bele.
Viszont annál több szemétbe. Egészen a nemzeti park belsejében :-(.
Nagy meglepetésünkre a nemzeti park közepén még szàmos étterem (hangos zene, sütögetés, tömeg), és egy luxus resort is volt.
Végül visszatérve az autóhoz, a helyiek módján szégyenszemre kocsival jutottunk el a tengerpartig, ahol több baráti társaság játszott, családok piknikeztek. Nagyon jó volt ezeket a kis örömteli közösségeket látni.
Sajnos rövid időn belül elkapott minket az eső, úgyhogy hiába pihentünk volna egy hosszabbat a tengerparton, vissza indultunk Lushnjébe. Visszatekintve, ha megtaláljuk az útvonalat és eljutunk a tengerig, jól elkapott volna minket az eső, és bőrig áztunk volna, mire visszaérünk az autóhoz.
Szívből ajánljuk nektek, hogy ha nem is maradtok a városban, a tengerpart felé vezetve térjetek be ebbe a különleges nemzeti parkba.
