Így jártunk Boszniában! – Lakóautós utazásból családi kaland
Vannak nagyon jó sikerült utazások és vannak azok, amikor szinte semmi nem a tervek szerint alakul és nem az történik, amit szeretnénk, hanem amire szükségünk van.
Avagy így jártunk Boszniában.
Nagy lelkesen indultunk neki egy újabb lakóautós utazásnak a tavaszi szünetben. Egy olyan országba, ahol én még egy diákcsere program keretében jártam, és azóta vissza szeretnék menni. Bosznia, természeti kincseivel és az emberek kedvességével már akkor belopta magát a szívembe.
Volt idénre egy nyári hosszabb kalandozós tervük, de Edvárd mindig azt mondja, hogy akkor indulunk majd hosszabb lakóautós útra, ha jobban ért majd az autókhoz is, és meg tudja őket javítani.
Persze, azért így is elég sok helyzetből kihúzott már minket, és én sem esem pánikba, ha a lemerült aksit kell bebikázni vagy kereket kell cserélni. De teljesen megértem. Rajta van nagyobb nyomás, ha hárman vagyunk együtt.
Mégis beadta a derekát, hogy még mielőtt elindulnánk egy hosszabb útra, próbáljuk ki a kis piros, autó években nagymama korú Ford Tranzitát. Én egyik este elmentem érte kedves barátainkhoz és életemben először vezettem ekkora autót, ráadásul a Budapesti csúcsforgalomban. Nme mondom, hogy nem izgaultam nagyon, mikor először beindítottam :-).
Hetekkel ezelőtt elkezdtem nézegetni, hogy merre menjünk, de annyira feszített és sűrű volt az utazást megelőző pár hét, hogy mindig volt valami, amin sürgősebb feladattá vált, mint hogy megtervezzem az utat. Így az indulás előtti éjjel, kapkodva döntöttem, és néztem ki alvóhelyeket.
Maja volt a legizgatottabb, lelkesen pakolt velem. Még az oviban nevelgetett húsvéti búzát is kellett vinnünk, hiszen minden nap locsolni kell, úgyhogy nem lehet itthon hagyni.
Így másnap reggel búzástól, gyerekestől neki is indultunk.
A különféle technikai részletek leírásától, ami a fordulatszám automata visszakapcsolásának zavarát és ventilátort illeti, megkíméllek titeket, a lényeg, hogy mire elővigyázatosságból a tervezettnél sokkal lassabban, de eljutottunk boszniai utunk első állomására, az ég is beborult.
Fáradtan kikászálódtunk az utóból, és nagy lelkesen nekivágtunk az első kirándulásnak. Egy igazán gyerek barát helyet választottam, ahol Maja is végig tud simán gyalogolni, Bijambarét. A hegyekbe sem kellett kacskaringózni hozzá (ez az első nap láttuk, hogy nagyon fontos szempont lesz).
Legelső esténket egy tó mellett terveztük, de mivel este értünk haza, nem kockáztattuk, hogy földúton tovább megyünk az ismeretlenbe, úgyhogy itt parkoltunk le:
Hajnalban a müezzin hangjára ébredtünk és ez olyan jó érzéssel töltött el. Mindig jól esik, mikor a bőrömön tapasztalom, hogy átléptünk egy más kultúrába. Csendes helyen voltunk, Maja pillanatok alatt elaludt és másnap, míg én reggelit készítettem, Edvárd és Maja lesétáltak a tóhoz, ahol kedves horgászok üdvözölték őket.
No, de vissza Bijambaréba. Egy természetvédelmi területen elhelyezkedő barlangegyüttes, ahonnan igazán pazar kilátás nyílik az erődre és pár kiránduló útvonal is van, amit nagyon könnyen végig lehet sétálni egészen kicsiknek is (átlag 2 km). Játszótér, kisvonat, de mégsem egy vursli.
Nem voltak árusok sem, az egész nagyon csendesnek ígérkezett. A parkoló is szinte üres volt.
Kicsit hűvös volt, úgyhogy elkezdtünk öltözködni. Ekkor jöttem rá, hogy mindenkinek mindent szépen bepakoltam (váltás esőnacikat is), de magamnak nemes egyszerűséggel nem hoztam, sem kabátot, sem sálat. (Na, a nagy utazó…hiába, kapkodva nem lehet készülni…ez volt az első intő jel). Végre összekészültünk és elindultunk a bejárat felé. Ekkor megérkezett egy 50 fős nyugdíjas busz, akik nagyon jó kedvükben voltak, ennek megfelelő hangmagassággal.
Mire a barlangba vezető úthoz értünk, előálltam az ötlettel, hogy várjuk meg míg ez a nagy csapat bemegy, és majd menjünk utána (a tömeget egyszerűen nagyon nehezen viselem, ezért utazunk mindig szezonon kívül).
Na, ez volt az első rossz döntés, amit ráadásul az informálatlanságom okozott. A barlangba ugyanis csak meghatározott idősávokban lehetett bemenni, de a csoporttal valószínűleg be tudtunk volna vagy várhattunk volna a következőre a játszótéren, amit innen még nem láttunk.
Elindultunk hát addig ezen a csodálatos kiránduló úton.
Második rossz döntés: nem néztem meg előre, hogy az utak hova vezetnek, nem volt semmi kiírva a parkban és gyanúsan elkezdtünk a kijárat felé, visszafele menni. Azt tudtam, hogy visszafele még 2 km és barlang nem fog beleférni, túlhúzni pedig nem akarjuk Maját.
Harmadik rossz döntés: megpróbálni rávenni a gyereket, hogy induljunk vissza a barlanghoz és majd az autó felé újra ezen az útvonalon jövünk.
Teljesen érthető módon, ahogy ez egy 3,5 évestől várható, akinek valami nagyon tetszik, és amin végig akar menni, ráadásul úgy, hogy az elmúlt napokat gyakorlatilag autózással töltöttük ez nem volt ínyére. Nem akart visszafordulni, hanem gyorsabban tovább indult.
Ez a jelenet természetesen pont egy sziklás résznél történt. Nem részletezem, de kisebb szívrohamot kaptunk, mikor a pillanat tört része mellett, tőlünk egy lépsére, de úgy, hogy elkapni már nem tudtuk Maja egyszer csak beesik az út alá. Ott vagyunk a semmi közepén, egy vérző fejű gyerekkel. Szerencsére azonnal evett, ivott és nem volt nagy a sérülés (ezt persze abban a pillanatban nem tudhattuk).
Természetesen nem barlangoztunk, kirándultunk, hanem visszaindultunk a kocsihoz. 30 perc múlva már szaladgált, játszott, mintha mi sem történt volna. De valahogy annyira megrendített ez az egész, és őszinte leszek, iszonyatos bűntudatom támadt az egész út miatt, a variálás miatt és hogy ezt az egészet én okoztam. Az autó állapotával így együtt ez a történés oda vezetett, hogy megbeszéltük bölcsebb, ha másnap hazaindulunk.
Reggel még elmentünk megnézni a barlangot, azon az úton haladva, ahol a baleset történt. Maját láthatóan nem traumatizálta, simán ment az úton és lelkesen mutatta, hogy nézzük meg, ebbe ütötte be a fejét. Megreggeliztünk a mára megérkezett napfényben. A parkban pedig rajtunk kívül senki sem volt reggel, hihetetlenül csodálatos volt a csend és a madarácsicsergés.
Talán lehetett volna még húzni és legalább a következő állomásra elmenni egy estére, ami a Szarajevó közelében lévő Trebevic csúcs volt, de mint másnap beigazolódott, bölcs döntés volt kihagyni azt a kevésnek ígérkező 45 km-t.
Visszaindultunk hát és rövidebb, vízhűtési, autóegészségügyi megállókkal végül Eszékre értünk este. Horvátországban nem szabad vadkempingezni, Edvárd pedig már szeretett volna tusolni, és mivel a legrövidebb utat kellett választanunk nem kempingbe mentünk, hanem gyorsan lefoglaltuk a bookingon az Eszéken elérhető legolcsóbb szállást.
A minimális párhuzamos parkolás már sok volt a piros nagyinak, úgyhogy elkezdett füstölni a motorháztető, majd mint a magzat víz az összes hűtővíz az útra loccsant.
Hagytuk hűlni és lefeküdtünk azzal, hogy másnap reggel meglátjuk mi van.
Edvárd szomorú arccal jött vissza a szobába, ugyanis ahogy beleöntötte a vizet, az úgy ahogy volt kifolyt a kocsi alján. Innen most nem megyünk tovább.
Nem tudom milyen sugallat hatására vettünk ki szállást, mert nem jellemző ránk, de talán így gyerekkel biztonsági játékosok vagyunk. Most ez volt a szerencsénk. Megkérdeztük szállásadónkat, hogy tud-e javasolni szerelőt. Felhívott nekünk néhányat. Az egyik vállalta, hogy délután legalább megnézni, hogy tud-e valamit csinálni vele. (Ekkor húsvét előtti szombat van épp, úgyhogy ha a diagnózis az, hogy valami alkatrész kell hozzá, akkor vasárnap és hétfőn senki nem nyúl hozzá.)
Előző nap még az volt tervünk, hogy ha már így alakultak a dolgok, hogy előbb hazaindulunk ezen a napon elmegyünk a Kopácsi-rétre, ami nincs messze Eszéktől, nem kell hegynek menni. Ez ugyanis Európa egyik legszebben megőrzött ártéri területe. De a terv meghíúsult.
Azt az ígéretet kaptuk, hogy azért igyekszik előbb jönni szerelőnk. Így hát Edvárd maradt a szálláson, mi pedig Majával neki indultunk felfedezni Eszék városát, és a Dráva partját, ha már az ártérre nem jutunk el. Olyan csodálatos anya-lánya napunk kerekedett belőle, hogy csak na. Kompoztunk, sétáltunk, fagyiztunk, ráadásul az ünnepek miatt a parton ugráló vár is volt, meg sok gyerek. Az ugrálóvár pedig egy igazi kuriózum, és már azért az örömért, amennyire Maja élvezte megérte az egész hajcihő.
A szerelő pedig valóban jött, azt mondta meg is tudja csinálni délután, úgyhogy menjen vissza Edvárd két órára és ott találkoznak. Megebédeltünk együtt, Edvárd pedig visszament a kocsihoz.
Négy órakor írt, hogy hiába próbálja a szerelőt ő vagy a szállásadónk hívni, nem veszi fel.
Persze addigra már volt B és C tervünk is a hazajutást és logisztikát illetően, de azért kicsit csalódottak voltunk. Végül fél óra múlva felvette a telefont, együtt átevickéltek a műhelyébe a kocsival, ami hihetetlen, de 500 méterre volt a szállásunktól (újabb isteni szerencse, hogy nem egy távoli kempingben táboroztunk), mert ennél többet nem lehetett volna megtenni vele.
Megjavította, elszaladt, hogy vegyen Edvárdnak egy kis üveg rakiját, hogy eszébe jusson róla (kedves, bár kicsit furcsa gesztus:-D), de minden működött, úgyhogy másnap reggel indulhatunk haza.
Nem hiszem, hogy meglep titeket, ha azt mondjuk nem ez volt életünk utazása.
Sok sebből vérzett, viszont sokat tanított és a maga furcsa módján adott is.
Jó érzés volt megtapasztalni, hogy a legkülönfélébb helyezetekben tudunk összekapaszkodni, hogy nem jut eszünkbe a másikat hibáztatni, hogy nem pánikolunk, hanem beleállunk a helyezetekbe és azonnal megoldó módba lépünk.
Különleges volt az is, hogy most először kerültünk utazás közben ennyire kielézett helyezetekbe úgy, hogy Maja is velünk van (a tavalyi Erdély sem volt azért kis kaland a kocsival….milyen jó, hogy eddig mindig buszoztunk, vonatoztunk, stoppoltunk). Megtapasztaltuk, hogy a jelenléte mennyire sokat adott ahhoz, hogy a nehézségekből játékot, kalandot csináljunk, hogy ő is érezze, hogy vannak helyzetek, amiket ugyan nem szeretünk vagy nem így szerettük volna, ha történnek, de meg kell oldanunk.
Sosem terveztünk volna ennyi időt autózással tölteni, de igazából együtt voltunk. Csomót beszélgettünk, barchobáztunk, játszottunk, templomot, állatokat kerestünk, ahogy minden eddigi utunkon és otthon is, nulla képernyő idővel.
Eszéken sem terveztünk volna ennyi időt tölteni, és mégis az egész, amiatt hogy azon nem aggódtunk, amin nem tudunk most változtatni, bizalmunk viszont volt magunkban és egymásban, hogy ezt együtt megoldjunk, átkeretezte ezt az egész furcsa helyzetet, amibe kerültünk.
Ez az út nem is az utazásról, vagy Boszniáról szólt (amibe mellesleg Edvárd is teljesen beleszeretett és ugyan olyan csodás a táj és kedvesek az emberek, mint amire emlékeztem) hanem a családi egységünk, erőnk megtapasztalásáról.
Azért veletek megosztom az útitervet és még azokat az állomásokat, amiket szerintem egy két-három hetes utazás során kényelmesen végig tudtok járni, vagy csak mazsolázzatok belőle.
Ha már ezeknek mind utána járatam, legyen hasznotokra!
útvonalak és látnivalók boszniában
Útközben, ha Horvátországon keresztül mentek: Szrebernik-vára és Papuk középhegység.
A legismertebbhelyen, Mostaron kívül: Konjuh csúcs és környéke, Bijambare.
Szarajevó környékén: Bukovik és Skakavac.
Tajan hegy
Kicsit messzebb, ha több időtök van: Mostarska Bijela, Kravica- vízesés, Una Nemzeti Park,
Dinári-hegység és Neretva folyó, Drina Nemzeti park, Sutjeska Nemzeti Park, Jajce környéke és a nemes egyszerűséggel bosnyák Himaljának nevezett Prenj és környéke, illetve a világ végi Lukomir falu, ami Bosznia legelszigeteltebb és legmagasabban fekvő falva.
Bár azt hiszem, hogy Boszniába akár vakon is el lehet indulni, mert bármerre kanyarogtok csodaszép helyekre bukkantok, egy fontos dologról ne feledkezzetek meg: töltsétek le a BH Mine suspect applikációt, amin meg tudjátok nézni, hol vannak még aktív és elhagyatott bányák és ne térjetek le a turista utakról.
Szívből ajánljuk Boszniát, és lakóautózást is és lakóautózást Boszniában. Egyik este sem zavartak minket el sehonnan, sőt.
Talán nem gondoljátok, hogy ez a legjobb kedvcsináló, de most már nagyon rendben van a kocsi teszteltük hazafelé, csak mi voltunk épp a nem olyan szerencsések, akiknél nehézség adódott (de, mint látjátok ez sem megoldhatatlan).
Bérelhető nyárra és eladó is, ha kokettáltok vele. Nagyon szuper az elrendezése, kényelmesek a matracok és elég jól elfértünk benne, úgy is, hogy Edvárd azért nem egy kis ember.
