Iquiqe – stoppolás, meleg, dűne és tenger

Az előző napok sikerein felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy stoppal jutunk el a következő úticélunkig. Sikerült is, 9 óra alatt, 4 autó és egy busz révén, megtettük 484 kilómétert. San Pedro-ból egészen hamar eljutottunk Calamá-ba. Egy kedves fiatal pár vett fel minket, akik itt kezdtek el vállalkozni a városban.
Calamában kitettek annál az autópálya felhajtónál, ami észak fele tartott. Itt felvett minket egy férfi a terepjárójával és mondta, hogy elvisz egy olyan helyre, ahonnan könnyebben kapunk fuvart Iquique vagy Tocarno irányába. Egy piacra ment, onnan sétáltunk a város szélére, így legalább be tudtunk menni egy kis közértbe, ahol külön nekünk készítettek sajtos empanádát:-). Nagyon kedvesek és érdeklődőek az emberek az olyan kis városokba, ahol alig fordul meg turista. Szóval mindenki nagyon segítőkész volt és ahogy gyalogoltunk a főúton egy újabb terepjáró állt meg mellettünk és két fiatal srác (mindig mindenki bemutatkozik,mikor felvesznek, de sajnos nem tudtuk megjegyezni a neveket:-( ) és elvittek egy újabb kereszteződésig, ami nagyon jól esett, mert már kezdett nagyon meleg lenni és Dóri hasa is fájt. Szóval újabb várakozás…aztán egyszer csak egy jól szituált úr is csatlakozott hozzánk, ő is stoppal igyekezett eljutni valahova, mint később kiderült – mivel a következő két fuvart együtt kaptuk- abba az irányba, ahova mi igyekeztünk. Itt megint felvett bennünket egy terepjáró és elvitt egy újabb kereszteződésig. Innen már tényleg irányba voltunk. A következő kereszteződés kb. 1 órára volt. 10 percet sem vártunk talán és egy férfiakkal teli kisbusz vett fe bennünket. Kicsit aggódtunk mert az 1 óra alatt összesen két kocsi haladt el mellettünk, szembe pedig talán egy…és tényleg a semmi közepén voltunk. Ezt láttuk a kocsiból:

Hihetetlen milyen jófej volt mindenki velünk és mennyire megbíztunk bennük. Végül ez az utolsó fuvar nagyon közel vitt minket a célunkhoz…már csak 200 km volt hátra. Aztán kiraktak egy kereszteződésben, ami olyan volt, mint a filmekben a leglehangolóbb senkiföldje….

Ezen a helyen annyira meleg volt, hogy még a kutyák is döglődtek az árnyékban, azért annak nagyon örültünk, hogy két kis büfé van mellettünk és ha bármi lesz ezért este csak segítenek eljutni a legközelebbi városba (ami 23 km-re volt) Kb. 20 perc álldogálás után viszont azt éreztük, hogy valamilyen komisz isten sütöget a grillezőjén bennünket…szóval nem nagyon bírtuk és úgy tűnt csak kamionok járnak erre, akik viszont eddig nem álltak meg nekünk, még 10 perc és éreztük, hogy 50 faktoros krémünk három rétegben sem véd meg bennünket…árnyék sehol, csak néha 1-1 felhő áldásként… de pont akkor,mikor már kezdett pirosodni a karunk… fény az út végén, jött egy busz ami Iquiqe-be tartott.. Hát nagyon nagy elszánással integettük, majdnem elé ugrottunk az úton:-) és meg is állt. Hát olyan volt ez az élmény, hogy el sem tudjuk mondani, soha nem örültünk ennyire egy busznak sem. Minden eddigi buszos kényelmetlenséget feldtetett velünk annak tudata, hogy mostmár biztosan oadérünk estére Iquiquikébe! Ráadásul egészen elfogadható áron vitt el minket célunkhoz. (Kb. 3000forintért)

Az utunk olyan valószínűtlen kis sivatagi oázisok mellett vezetett miket, ahol tényleg azt gondoltunk, hogy nem lakik senki. Szívesen szálltunk volna le a megállókban fényképezni…teljesen szürreális volt. Ami még érdekes az autópályán, hogy az út melett gyakran teljes ház méretű szentélyeket lehet látni, melyeket a szeretteik a balesetben életüket vesztett családtagjaiknak emeltek. Van 1-2 kereszttel jelzett helyszín is, de rengeteg ilyen óriási építményt láttunk:

Megérkeztünk hát Iquiquebe. Csodás látvány fogadott az útról, ahogy a szerpentinen kanyarogtunk le. Hamar találtunk is szállást egy családi házból átalakított fogadóban, ahol egy családdal együtt laktunk:-). Szuper volt.

Reggel a sarki fodrász bácsi megszabadította Edvárdot a szakállától és lompos hajától:

Iquiqueről azt kell tudni, hogy az egyik leginkább kedvelt üdülőköpont észak Chilében a tengerparton, egy hatalmas homokdűne árnyékában, és szinte kizárólag chileiek jönnek ide nyaralni, de semmi esetre sem Dél-Amerikán kívüli turisták. Ez nagyon sok meglepetést, és nem várt örömet szerzett nekünk. Kezdve azzal, hogy igazi különlegességnek számítottunk a helyiket szemében. Sokszor odajöttek hozzánk, örültek, hogy meglátogattuk városukat, büszkén meséltek róla, a boltban is megszólítottak minket, és ajándék süteményt is kaptunk az étkezdében, bár oda visszatérő vendégek voltunk. A város egyik különlegessége a fából készült sétálóutca, mivel itt olyan kevés a csapadék, ezért fából is megmarad a járda/utca. Az utcaképek is nagyon különlegesek, sokszor volt az az érzésünk, hogy New Orleans, vagy Keywest utcáin vagyunk. De azért egy kicsit kihalt, jobb napokat is látott városnak éreztük.

Nagyon laza itt az élet. Ezt a képet külön Kingának készítettük. Ilyen itt egy ügyvédi iroda és „váróterme”:-):

Teljesen bejártuk a város minden kerületét, a partot, a kikötőt és láttuk hogy viselkednek az oroszlánfókák és a sirályok, amikor odadobják nekik a halpiac maradékát. Videót is készítettünk.

A másik különlegessége a városnak a vámmentes bevásárlóövezet. Ami meglepő, hogy a legtöbb helyen, ahogy a világon mindenhol, az árusok kínaiak és ázsiaiak voltak…mivel ez aztán tényleg egy „látványosság” elmentünk ide busszal, mivel azt monda mindenki akitől megkérdeztük, hogy merre kell mennünk, nehogy sétáljunk, mert nagyon veszélyes rész. De azért taxiba nem akartunk szállni. Tényleg érdekes, ahogy halomszámra állnak a raktárakban a főleg kínai ruhák, cipők, plüssállatok..de van itt autó, kamion, markoló, mosógép, telefon és gyakorlatilag minden. Középen pedig egy nagyobb bevásárló központ (kb egy óriás sátortetős Ázsia centerre hasonlít). Kb. fél óra után meguntunk a dolgot, nem vettünk semmit és visszaindultunk. De érdekes volt.

Még egy nagy különlegességben volt részünk, ami talán minden szappanopera kedvelő álma: jártunk az Esmeralda vitorláshajó és múzeum fedélzetén. Ez a hajó a 18.században szelte a hullámokat, és fontos szerepe volt Iquiqe chilei kézre kerülésében. Nagyon profi (ugyan spanyol) vezetett múzeumi sétán vettünk részt és egy csomó mindent megtudtunk a korabeli hajózásról.


Sokat jártunk a parton, lefeküdtünk egy pálmafa alá, ahogy a helyi parkgondozók délben… nagyon sok érdekességet láttunk, tényleg az volt az érzésünk, hogy most helyiekkel vagyunk, helyiek közt, és nem valami fényesre sminkelt szenzációt látogattunk meg.

Folyamatosan épül és fejlődik a város, a legmodernebb lakótornyokkal, komplexumokkal.

Az épületek mellett fontos szerepe van a parkoknak, amiket valóban használnak, és este megtelik élettel, vibráló mozgalmassággal. Van itt torna óra, tánc, görkori és lehet edzeni különböző eszközökkel.

Ellátogattunk a dűnéhez is, és megmásztuk egy darabon. Homokdűnét mászni nem egy könnyű mutatvány, főleg szegény Dórinak, aki szandálban volt, és majd leégett a bőre a lábáról…

Sajnos nem az a látvány fogadott minket, amire számítottunk…minden csupa szemét, és égetett szemétnek a nyoma, még egy kutya tetemet is találtunk:-(…azt éreztük, hogy nem érdemlik meg az emberek ezt a gyönyörű helyet, ha ennyire nem becsülik meg.. de valójában az egész emberiség nem érdemli meg Föld nevű bolygónkat, mert annyira nem becsüljük meg…

Innen úgy döntöttünk gyalog indulunk vissza családunkhoz. Kb 6 km-t gyalogoltunk és élveztük ahogy naplementekor megtelik élettel a part..és lehül a levegő.
Összességében nagyon imádtuk Iquiqe-t, és nagyon örültünk, hogy végül beemeltük úticéljaink közzé..Egy varázslatos és különleges hely a Csendes-óceán partján.