Minden nagy változás ott kezdődik, hogy felszabadítjuk a képzeletünket. – Beszámoló a Világeleje Ünnepről
Talán épp ezért volt olyan megrendítő és felszabadító a Világeleje
Ünnep. Mert ez a nap nem a világvégéről szólt, hanem arról, hogyan
kezdődhet el valami más, arról, hogyan lehetünk mi magunk ennek az „elejének” a
szereplői.
Lehet másképp élni, másképp gondolkodni, és nem csak
díszletként beszélni a „fenntarthatóságról”, hanem valódi közösségi erőt
mozgósítani.
Az esemény alapgondolata egyszerű, mégis merész volt:
utazzunk a jövőbe ötven évet, és hallgassuk meg, mit mesélnek a 2075-ben
élők arról, hogyan sikerült átfordítani a mostani válságokat.
Fotó:Nagy Eszter
A jegyek pedig már egy hónappal az esemény előtt elfogytak, úgyhogy egyértelmű volt, hogy van igény és érdeklődés egy ilyen ünnepre.
A Világeleje Ünnep ugyanis nem egy szokványos „fenntarthatósági konferencia” volt. Nem technokrata víziók, nem csillogó jövőkép-diagramok, nem is moralizáló előadások. Inkább nagyon emberi, nagyon hétköznapi történetek egy olyan társadalomból, amely már megtanulta, hogy az élet többet jelent a túlélésnél.
Az előadók nem arról beszéltek, hogy „majd a technológia megoldja”, vagy hogy „ha mindenki ezt és ezt teszi, akkor kész is a zöld forradalom”. Ehelyett arról meséltek, hogyan változik át egy kultúra, ha az emberek tényleg elkezdenek egymáshoz fordulni, észrevenni a környezetüket, újraértelmezni, mitől jó egy élet.
Az egész eseményt áthatotta nem csak a derű, hanem Likai Gergely és Faith Federika közreműködésével az őszinte, szívből jövő öröm és a hahotázás. (Szerintem még egy konferencián sem nevettem ennyit és ez is azt mutatja, hogy a jövő építéséhez elengedhetetlen a vidámság és egy csipet egészséges mértékű önirónia.) Litkai Gergely gyakran szólt az előadások között jövőből. Például tudtátok, hogy a a ChatGpt 20275-re felváltották a kérdezőklubok?
Délelőtt tíz szakember „jelentkezett be” a jövőből.
űLakóhelyek, ahol nincs bezárt kapu
Köves Alexandra mesélte, hogyan nézne ki mindez városszinten:
a parkolóhelyek helyén fák nőnek, nem buszok és trolik dübörögnek, mert már nincs rájuk szükség. A házak folyosóin zöld udvarok láncolódnak egymásba, közösségi terek, ahol az emberek tényleg látják egymást.
A tárgyakhoz való viszonyunk is más lenne: ha eltörik valami, nem kidobjuk, hanem a sarki maker space-ben kinyomtatjuk hozzá a pótdarabot.
A kutyákat pedig közösen vállalják a lakóközösségek, így kevesebb a magányos háziállat – és több az emberi kapcsolat.
A Vamház körút tematikus kávézóiban fidres-fodros kis mikrotársadalmak ülnek: a gyászolókat segítő Halálkávézó, a generációkat összehozó Szókratészi Séták klubja, és a sok-sok furcsa pár: idős-fiatal, szakember-álmodozó, elmélet és gyakorlat kézen fogva.
A tudás nem intézmény többé: mindenki megtanulja azt, amit szeretne, és a professzorokkal való szókratészi beszélgetésekben mélyíti a tudását.
A nagy előadótermekben pedig nem ZH-kat írnak, hanem társadalmi döntéseket hoznak.
Egy ilyen világ megvalósulásához csupán gyarmatíosított képzeletünk felszabadítására van szükség.
A munka, ami értelmes
Antal Miklós víziójában egy jövőben, rövidebb a munkaidő, és több féle képességünket használjuk (agyunkat, lábunkat és kezünket is).
Nem évente három hétig élünk, hanem minden nap egy kicsit.
Nem csak az agyunkat, de a kezünket és a lábunkat is.
A jövőben a „haszontalan” termékek eltűnnek.
A politikában felelősség lesz ígérni, és még inkább betartani.
A kultúra pedig nem dísz, hanem közeg: a hely, ahol levegőt veszünk.
A biofilia – újra kapcsolatban lenni a világgal
Kővári Zoltán előadásában egy kevésbé ismert, bár kulcsfontosságú fogalmat járt körül. A biofíliát. Szerinte „minden pszichológiának a természethez való kapcsolódásunkkal kellene foglalkoznia”. Nem külön területként, nem egy speciális irányzat részeként, hanem alapként. A mentális egészség kiindulópontjaként.
A gondolat merész, de egyszerű: nem létezik emberi jóllét a természettől elszakítva, és a 21. század elejének legtöbb mentális nehézsége ennek az elszakadásnak a következménye.
A szakember szerint gondolkodásunkra ma a „folyamatos jövőiesülés” jellemző. Folyton előrébb járunk a fejünkben, mint ahol a testünk és az életünk valójában tart.
Ha a jelenlegi állapotunk elvileg kielégítő is lehetne, de mégsem olyan, mint amilyennek a jövőben elképzeltük, akkor azonnal hiányérzetet, elégedetlenséget élünk meg. Ez a belső távolság pedig folyamatos feszültséget szül — nem a valódi hiány, hanem az elképzelt jövőhöz mérés miatt.
A beszélő szerint ez az a háttérzaj, ami „mentális alapzajként” végigkíséri a 2020-as éveket: örök nem-elég-jó vagyok, nem-elég-jó az életem érzés, ami valójában nem a külvilágból, hanem a jövőbe vetített saját elvárásainkból származik.
A 21. század elejét ő „antropocén beállítódásnak” nevezte: a korszaknak, ahol mindent az ember köré szervezünk.
Az anyaföld is erőforrás, amit kiaknázhatunk; a természet a háttér, amelyen átvághatjuk az utakat; a célok az ember jólétét szolgálják — a többiek rovására.
Ez a szemlélet nem rosszindulatból fakad, hanem abból, hogy a kultúra éveken át erre tanított bennünket, már gyerekkortól kezdve. A spontán természetkapcsolat — az a fajta elemi kíváncsiság és kötődés, ami még óvodás korban kézenfekvő — fokozatosan háttérbe szorul. A szocializáció és a technológia indirekt módon eltereli a figyelmünket: képernyők, feladatok, tantervek felé.
A pszichológus ezt úgy fogalmazta meg:
„A természethez fűződő kötődés spontán módon bennünk van, de a társadalom lassan leszoktat róla. Ettől még ott marad tudattalan potenciálként.”
Ez a „tudattalan természetkapcsolat” mindannyiunkban ott szunnyad, és amikor huzamosabb időt töltünk kint — 2–3 napot teljesen offline, valódi vadonban —, akkor a városi beidegződések egyszerűen eltűnnek. Kialakul az, amit ő a szimbiocén korszak csírájának nevezett.
2075-ben ezt a korszakot nem az „én–az” viszony jellemzi, ahol a természet tárgy, eszköz, akadály.
Hanem az „én–te” kapcsolatiság: egyfajta társszerzőség az élő világgal.
A haza fogalma is kitágul: nem csak az emberek közössége lesz az, ahol otthon vagyunk, hanem a fauna, a flóra, a táj is. Az az érzés, hogy „ide tartozom”, és nem csak áthaladok rajta.
Ez a szemléletváltás vezet a biofilia korszakához: az élő iránti alapvető szeretethez. Az élet szeretete (az élő rendszerek iránti veleszületett vonzalom), a biofilia nem valami új találmány, inkább visszatalálás ahhoz, amit gyerekként még ösztönösen tudtunk. Nem romantikus természetimádat, hanem egy új beidegződés amely nem engedi, hogy kizsákmányoljuk azt, aminek részei vagyunk.
És felmerült a nagy kérdés:
Mi váltotta ki ezt a fordulatot 2075-re?
A válasz talán egyszerűbb, mint hinnénk:
a szorongás.
Amit bár erre törekszünk, nem kellett kiirtani, elnyomni vagy gyógyszerekkel eltávolítani, hanem meg kellett érteni. A kollektív szorongás jelzi, hogy „valami nagyon nincs rendben az életünkben”. És amikor a figyelmet nem befelé, nem is kizárólag egymásra, hanem a természetbe is kiterjesztették, megjelent az a fajta értelemteliség, ami végül sokkal stabilabb alapnak bizonyult, mint a boldogsághajszolás.
Az előadó szerint a természettől való elszakítottság kollektív trauma, még ha nem így nevezzük is.
A technológiai függőség pedig nem egyszerűen szokás, hanem válaszkísérlet erre a hiányra: helyettesítő kötődés, amikor a valódi kapcsolódás helyét képernyők és algoritmusok veszik át.
2075-ben ez már jobban látható, és könnyebb kezelni ,de a gyökere valójában ma is ugyanaz: kapcsolatra vágyunk, és nem oda irányítjuk, ahol valójában táplálna.
Az érzékelés forradalma és a „több mint emberi” világ nyelve
Személyesen rám Michaletzky Luca TEDx színpadra illő előadása tette a legnagyobb hatást. Egy olyan más szemléletmódot adott át ebben a rövid időben, amit csodálattal hallgattam.
2075-re képesek leszünk „beszélni” az állatok és növények nyelvén.
De nem ám valami fejlett technológia ezt teszi lehetővé, nem fordítóchip, nem mesterséges intelligencia, nem okos eszköz. Hanem valami sokkal régebbi, amit valójában soha nem veszítettünk el: a figyelem képessége.
Szerinte a jövő kulcsa nem az, hogy új nyelveket fejlesztünk ki, hanem hogy újra megtanulunk észlelni. Érteni azt, hogyan működik az állatok és növények rendszere, hogyan kommunikál a talaj, milyen visszajelzéseket ad a táj, ha figyelünk rá.
A példája egyszerű volt:
ahhoz, hogy megértsük, mit üzen egy farkas, nem kell farkasul beszélni. Elég észrevenni, hogy fél.
A Yakari-mesére utalva azt mondta: nem kell természetfeletti képesség ahhoz, hogy „beszélgessünk” az élőlényekkel. A kapcsolat kulcsa az értő figyelem és az együttérzés. Nem szavakkal kommunikálunk, hanem jelenléttel.
A természetben töltött idő a 2075-ös világban nem pusztán rekreációs program, nem „kikapcsolódás” a hétvégén. A szabadban lenni annyit jelent: visszatérni ahhoz a közeghez, amelynek részei vagyunk.
Luca szerint a jövő egyik legfontosabb fordulata, hogy a természet nem háttérdísz, nem legyűrendő akadály, hanem közösség. Élőlények hálózata, amelyhez mi is tartozunk. Nem mi szólunk bele az ő életükbe, hanem megértjük, hogyan kapcsolódik minden mindenhez.
Felvetette azt a kérdést is, hogy ha 2075-ben értjük majd az állatok és növények „nyelvét”, vajon nem fogjuk-e már ezért sem pusztítani őket?
És ha így van… hogyan lehet, hogy a saját fajunk nyelvét ismerjük, mégis nap mint nap bántjuk egymást?
Sőt: sokszor a saját belső nyelvünket sem értjük.
Nem vesszük komolyan a testünk jelzéseit, elnyomjuk a szükségleteinket, és saját magunkat is úgy kezeljük, mint egy erőforrást, amit ki kell termelni, amíg bírja.
Három szokás, amit már 2025-ben elkezdhetünk:
Luca arra biztatott, hogy nem kell 2075-ig várni az „új nyelv” megtanulására. Három egyszerű, hétköznapi gyakorlattal már most elkezdhetjük újrahangolni az érzékelésünket:
1. Élesítsük ki az érzékeinket
Napi 10–20 percet töltsünk kint úgy, hogy nem csinálunk semmit. Nem „kirándulunk”, nem podcastet hallgatunk, nem teljesítünk.
Csak figyelünk: befelé és kifelé egyszerre.
2. Tanuljunk meg bízni
A természetes folyamatok sokkal összetettebbek, mint amit gondolkozva képesek vagyunk megérteni.
A jövőben nem mindent mi irányítunk, hanem teret adunk a természet saját helyreállító mechanizmusainak.
Ez a bizalom nem passzivitás, hanem együttműködés. Megtanuljuk a saját nyelvünket is. A testünk jelzéseit, a szükségleteinket, amiket ma gyakran elnyomunk, mint valami kellemetlen zajt.
3. Osszuk meg egymással a történeteinket
A jövő közösségeiben teret adnak annak, hogy az emberek meséljenek arról, milyen kapcsolatban állnak a természettel.
Olyan szépen leírja ezt a szemléletmódot, hogy Luca nem a természet szót használta, nem természetről és emberi világról beszélt, hanem a „több, mint emberi világgal”. Úgy tűnik, mintha a cselekvő remény vagy a több, mint emberi világ csak megváltoztatott szavak lennének, pedig szóhasználatunk megváltoztatása jóval több ennél, egy új gondolkodásmódra huzalozza agyunkat.
A születés nyelve – és a visszacsatlakozás
Orosz Katalin arról beszélt, mennyire fontos lenne megtanulnunk a kisbabák nyelvét.
Mert ők még nem felejtették el, hogy a természet részei.
A születés élménye ott hullámzik a testünkben kamaszkorig, sőt tovább.
Talán ezért keressük a visszautat:
a gyerekeinkhez, a testünkhöz, a természethez.
És talán azért olyan nehéz, mert a technológiai függés gyakran csak pótszer arra a távolságra, amit megéltünk.
A sárkányok, helyett meg kell tanulnunk magunknak újra szervezni az életünket
Takács Sánta András gyönyörű metaforájában az állam és a nagy cégek „sárkányai” szervezik helyettünk az életet.
És mi szolgáljuk őket, mert kényelmes, mert megszoktuk.
2075-ben viszont az emberek rájönnek: meg tudják szervezni az életüket sárkányok nélkül is.
Erőt és időt tesznek vissza abba, amit valaha a sárkányok csináltak helyettük:
közösséget építenek, fákat ültetnek, talajt védenek, gyerekeket nevelnek, figyelnek egymásra. És közben figyelnek arra is, nehogy ők maguk váljanak újabb sárkányokká.
Napközben olyan programok is színesítették az esemény, mint az AdniJóga 20 perces meditációs elvonulásai vagy az ünnepnek méltó helyszínül szolgáló Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnázium permakultúrás alapokon gondozott kertjében történő körbevezetés. Nagyon szépen illeszkedett az iskola szemlélete, és az étkezés rendszere is az eseményhez. Nem hiszem, hogy sok maradékot hagytunk volna, sőt még a konyhai mosogatóvizet is, (tisztítást követően) felhasználják a kert öntözéséhez, úgyhogy ez sem ment kárba. A büféről pedig az iskolai diákjai gondoskodtak, saját készítésű szendvicsekkel és finomságokkal…még túrógombóc és palacsinta is volt :-).
jövőtervező műhelyek
A délután második felében jövőtervező műhelyekbe osztottak minket, lakóhelyünk alapján. Itt már nem csak hallgattunk, hanem mi magunk is beszélhettünk arról, kis körben, hogy mik azok a témák, amikben a legégetőbbnek érezzük a váloztatást.
A nap végén még jutott egy kedves meglepetés is. András és Luca bejelentették a világeleje.hu oldal, ami segít elindulni a cselekvő remény rögös útján és útjelzőt ad abban, hogyan járulhat hozzá bárki te ahhoz, hogy eljöjjön a világeleje, azaz fölépüljön egy új civilizáció? Nyáron én is együtt dolgozhattam ezen Andásékkal, ugyanis az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek a gyermeknevelési szekció felépítésére és szakmai cikkeinek, ajánlóinak megírására.
Az ünnepről hazafelé azon gondolkodtam, hogy mennyire felszabadító volt egy teljes napig nem a problémákról, hanem a lehetséges megoldásokról beszélni. Hogy a jövőt nem jósolni kell, hanem megépíteni – kicsiben, lépésről lépésre, egymással.
Mi van, ha tényleg nem a világvége felé tartunk — hanem egy olyan világ kezdete felé, amelyben már nem lehet úgy élni, mint eddig?
Nem jobb lesz vagy könnyebb. Nem is romantikusabb. De talán igazabb. Emberibb. Élhetőbb.
Mert a jövő nem valami, ami megtörténik velünk.
A jövő valami, amit alakítunk.
És ha valamit hazavittem erről a napról, az ez:
nem kell megvárni, míg a világvége eldől, el lehet kezdeni a világ elejét.
Hogyan kapcsolódhattok a közösséghez?
A Világeleje közösség nem zárt, nincs kapuja. Bárki csatlakozhat. Aki vágyik erre a jövőre, máris tagja, csak beszélgessünk egymással.
Csodálatos volt, hogy a legkülönfélébb területekről futottam össze ismerősökkel, barátokkal és minden korosztály képviseltette magát, mindenhol ott vannak a tenni vágyó emberek, akikben ott a cselekvő remény.
Látogassatok el a vilageleje.hu oldalra és böngésszétek a folyamatosan frissülő tartalmakat.
Borító kép forrása: solarpunkstories.substack.com
