Vonat melódia – Kultúra kondér
Épp a vonaton ülünk Xián felé. Ez egy röpke 16 órás zötykölődés. Mindkettőnket teljesen függetlenül egymástól megihletett a vonatút. Lehet, hogy egy kicsit durva lett, mivel az élmény közepén írtuk és nem utána. Dóri verziója talán kicsit finomabb, ezért azt közöljük először és ha még pikánsabb részleteket szeretnétek megtudni akkor olvassátok tovább.
Nem ajánljuk,hogy ezt a posztot evés közben vagy előtte olvassátok.
Vagy ha mégis akkor annál könnyebb lesz átélni ezt a vonat utat,mert ugye nekünk is ennünk kellett ez alatt a 16 óra alatt.
A vonatút Dóri szemével
Amint elindult a vonat reggel 7.39-kor mindenki szépen elővette az egység instant tésztát, majd előkerült a sült kacsafej,amit a csőrénél fogva rágtak körbe útitársaink és az előre csomagolt csirkeláb. Mindezeket tetézve folyamatos köhögés, krákogás, böfögés törte meg a különböző telefonokból hallatszó zenei keveredést. Mi a WC,csap,szemetes hármas, illetve ajtó mellett kaptunk helyet,ami azért érdekes,mert itt koncentráltan kaptuk a dohányfüstöt és helyi szokás szerint a mögöttünk lévő szemetesbe jöttek beleköpni utastársaink kb. 5 percenként. (Minden 5 percben más). Pár óta után a mosdókagylóban megláttuk annak a jelét, hogy egy pár embernek megártott a sok kanyar vagy az instant nudli, esetleg a sör. Egy idő után ezen szagok keveredése olyan mértéket öltött, hogy a mi gyomrunk is liftezni kezdett
…ekkor még 7 óra volt hátra az utazásból…
az éppen leszállni készülő bácsi pedig búcsúzóul köpött egyet a padlóra.
A 14. Órában újra megtelt a vonat friss utazókkal, akik újra hangzavarral töltötték meg a vonatot. Egyszerűen elővettèk a hordozható TV-t és teljes hangerőn valami kiszámolósra hasonlító, tehetségkutató, igen idegesítő „zenés műsort” játszottak…egészen a 16. óra végéig vagy lehet, hogy tovább. De mi leszálltunk végre Xiánban.
A táj egyébként nagyon szép volt. Hegyek, kis falvak, kiszáradt folyó, bányák és egy csomó alagút.
A Vonatút Edvárd szemével
Reméljük nem sok ilyenben lesz már részünk.
De mi is ez a melódia ami annyira megejtett minket?
A krákogva felszívott turha hangja, és annak köpetként távozása. Na igen, itt ülünk a csap mellett. És az jár a fejünkben, hogy mennyire európaiak lettünk erre a 16 órára, mennyire érzékenyek ezekre a visszataszító dolgokra. Főleg ha 10-20 percenként rebegteti dobhártyánkat. Valahol azt érezzük, ezek az emberek sosem tudják belakni ezeket a gyönyörű városokat, amiket a modern technológia révén építenek nekik. Sosem tudják belakni, mert csak arra képesek, hogy lelakják. Hiába a szép és modern vonat (mi örülnénk, ha ilyenek mennének a Balatonra) ugyanúgy teliköpködik a folyosót, csurog a büdös nudli leve a szemetesből és félóránként púposra szarják a WC-t, arról nem is beszélve, hogy mindenki cigizik, igaz csak az előtérben, de az ajtót sosem csukják be. A tapintat zsigeri, genetikai hiánya lelhető fel ezekbe az emberekben, és az örök tétel, melyet a tudósok mondanak, azt most a bőrünkön érezzük itt: a tudományos technológia fejlődés üteme hatványozottan haladja meg a társadalmi fejlődést, s ez olyan minőségű körülményeket teremt, melyeket az adott embercsoportok nem képesek használni, csak lehasználni, lerontani a maguk szintjére. Na, nem mintha mi olyan übercivilizáltak lennénk, de egyre inkább azt gondoljuk, hogy nem a tudatlanság és az iskolázatlanság teszi őket ilyenné, hanem az eredendő nemtörődömség és durvaság. Ezt a nemtörődömséget jól mutatja arcuk rezzenéstelen mivolta.
De mielőtt félreértés esik.
Ezt nem a kínai társadalomra értjük egészében. Ezt embertömegekre kell vonatkoztatni, akikkel találkozunk utunk során. Talán azt mondhatjuk, hogy itt Ázsiában, különösen Kínában ez kissé erőteljesebb, de láttuk ezt minden országban, az USA-tól kezdve Ausztrálián át, mindenütt, bizony Magyarországon is nem kis számban.
Ahogy elnéztem ezt az előttem ülő arcot, napban cserzett bőr, keskeny szem, sárga aranyak a szájában. Na igen, az a száj, ahogy ízzé-porrá morzsolta a csirkelábat, a kacsa fejéről lógó cafatokat, és a sült nyelvdarabokat… Nem volt semmi élmény ezt kb. 60-70 cm-ról figyelni. De legalább letörölgették az asztalt maguk után és amikor orrot kellett fújnia akkor elment a szemetesig, és abba csapta le a taknyát. Természetesen a zsebkendőt nem ismerik. Aztán később megkínált a pálinkájával, amit persze nem fogadtam el, és még adott egy kis szotyit is, aminek már nem tudtam nemet mondani. Azt hiszem életünk egyik legérdekesebb 16 óráját töltöttük el ezen a vonaton.
És ott van a másik oldala is ennek a világnak. Valahol mégis kedvesek ezek az emberek, valahol mégis barátságosak, érdeklődőek, valahogyan mindig találtunk valakit aki segített nekünk és beszélt egy kicsit angolul. Csodálatos emberek fogadtak be eddig minket, és nagyon kedvesek is voltak. Például éjszaka amikor megérkeztünk Xi-án-ba akkor két fiatal lány szegődött mellénk és segítettek taxit találni és a fiúik pedig kialkudtak nekünk egy olcsóbb árat és el is magyarázták a taxisnak hova kell menni, majd felhívták a hostelt is.
Vagy a vonaton ez a fiatalember a képen. Mindenképpen beszélgetni akart, de sajnos nem tudott angolul és a fordítója sem működött a gépén. De azért mindig amikor kiment cigizni, visszafele kicsit odaült hozzánk és kézzel lábbal magyaráztunk egymásnak valamiket..:)
Fura világ ez nekünk és nagyon nehezen szelídülünk hozzá, vagy nehezen durvulunk el? Ki tudja..:)
