Ahol a Nap született – Titicaca tó – Uros, Amantani és Taquile szigete

Következő utunk a Titicaca tó szigetei felé vezetett. Punóban éppen taxis strájk volt, ezért 3,5 órát várakoztunk hajnalban a városon kívül a buszban, majd hajóval jutottunk be.

Így kezdődött Edvárd születésnapja. Majd végre melegvizes hajmosással, egy jó alvással és egy üveg sörrel folytatódott.

Befizettünk egy hajóútra és elindultunk a tavon. Nagyon szép az öböl látványa Punó közelében. Nádasok és madarak és napfény és hegyek…
Mindenki azt mondta nekünk, hogy magába Punoba nem érdemes egy napot sem töletni, hanem rögtön a szigetekre kell menni, mert a városban semmi érdekes nincs. Nekünk mégis nagyon tetszett, talán pont azért mert nem árasztották el a turisták,hanem mindenki csak úgy éli az életét, nem nagyon fogllakoznak a turistákkal és a parton kívüli bazár és „étterem” soron kívül nem is lehet őket látni. Klasszikus látványosság sincs a városban…valóban.

De van van való élet, kedves emberek, nyüzsgő utcák, gyermekkorunkra vagy inkább szüleink gyerekkorára emlékeztető vidámpark, egy csomó színes, fura tuk-tuk, krumpli/hús saslik árus nénik és a helyiek piaca…az utcákon mindenütt.

Természetesen a piacon minden szekciókra van bontva, mint Cuscóba. Van kukorica, krumpli, cipő, használtruha, „streetfood” és mindegyik egy egy utcán…lehet választani melyik néniől veszed ugyan azt a krumplit (tényleg csak nők vagy nagyon idős bácsikák árulnak)…de eről mindjárt bővebben.

UROS – Az első sziget, ahol kikötöttünk, az Uros szigete volt, amiről azt kell tudni, hogy gyakorlatilag egy nád sziget, ami lebeg a víz felszínén. Kb 500 éve az inkák elől idemenekült hegyi népek alapították meg ezeket a különleges kolóniákat. Néha azért is jó a kényelem mellett a befizetett utat választani, mert nagyon sok információt kapunk.

Megtudtuk, hogy ezeken a szigeteken maximum 8 család él és ha a a családok száma megszaporodik, akkor új szigetet hoznak létre, az urosi választott vezető engedélyével. Mindent nádból készítenek, első sorban halászatból élnek, illetve a part meni földeken mezőgazdasággal is foglalkoznak.

Kb 1 évbe telik amíg megépítnek egy szigetet, és annak felszínét folyamatosan újítják, ahogy a nád rothad el. Társadalmi berendezkedésük matriarhális. Minden szigetnek (kb. 82 db) van egy választott vezetője, egy idősebb asszony. Ő dönt a kérdésekben és a szigetek vezetői jönnek össze uros vezetőjét megválasztani. A szigetek szinte teljesen függetlenül működnek a Punói közigazgatástól és a belépő hajók által szedett belépőből és a turizusból, halászatból tartják fenn magujat. A női dominanciát egyébként nagyon sok fele tapasztaltuk Peruban, valahogy a nők azok akik előrébb akarnak lépni, akik többet akarnak, ők mennek a városba eladni azt, amit készítenek, ők azok akik belevágnak az újba, akik vállalkozni mernek. Nagyon érdekes például, hogy ha valamiért Edvárd fizet, a visszajárót mindig Dórinak adják. A szomorú eme szigetekkel kapcsolatban, hogy kb 20-25 éven belül valószinűleg már teljesen eltűnnek, mert kemény ez az élet, és inkább elmennek a fiatalok a városokba. Itt nincs internet, de van a napkollektornak köszönhetően áram. Annak a családnak a szigetén, ahol mi jártunk több hajadon van, akik nagy valósznűséggel a szárazfökdön fognak párt találni (a túravezetőnk szerint). Valamilyen szempontból azért egyszerű és nyugodt ez az élet..persze lehet,hogy ingerszegény a fiatalok számára és a halászat, a sziget folyamatos feltöltés miatt van nehézsége is,de alapvetően egy nagyon nyugodt élet…fogadják a turistákat hetene egyszer-kétszer, szövögetnek, főznek, beszélgetnek. A sziget fejének fia megmutatta nekünk milyen formájú házikókat építenek a különböző funkciók ellátására. Ma még a turizmus valamilyen szinten életben tartja, de már nem sokáig. Szomorú. Hátha felváltják a helyieket a hippi vagy az amrikai/európai városban kiégett turisták…ki tudja. Minden esetre kár lenne egy ilyen csodálatos, különnleges kultúráért.

Búcsúzóul énekeltek is nekünk, reméljük, hogy sikerül idelinkelni a videót is.
VIDEÓ.
AMANTANI
Délután megérkeztünk Amantani szigetére, ami az UNESCO védelme alatt áll, így nem foglalhatják el hotelok a területet. (Persze ugye láttunk Cuscóban is tüntetést a Sheraton hotel, óvárosba nem illő és inka épületeket elpusztító építkezése ellen..de nagy valósznűséggel sikertelenül..azért mi is alártuk a kezdeményezést:-))
Szóval a szigetnek itt is saját társadalmi, igazgatási berendezkedése van…nem kapnak „állami” támogatást. Csak az van, amit megtermelnek és abból van egy kis plusz, amit a turisták vásárolnak tőlük (kézműves termékek). Aki itt akar maradni estére, annak a helyi elöljárótól kell engedélyt kérni, aki eligazítja valamelyik helyi családhoz. A családok, közösségek (merthogy a családok lakóhely szerint közösségekbe tömörülnek….mi épp a rósza közösségben kaptunk helyet..arról lehet őket megismerni, hogy pink színű a szoknyájuk) között fel vann osztva,hogy kihez-mikor kerülnek a szigetre látogató csoportok.

Ahogy észrevettük vannak némi követelmények,hogy valaki megkapja a szállásadói engedélyt (wc, bizonyos tisztaság, kedvesség, nyitottság)

( Aurélia engedélye)
Mi egy kedves idős házaspárhoz kerültünk, akik 8 gyermeket neveltek fel. A szomszédban élő lányukhoz is kerültek turisták. Főztek ránk és kisérgettek minket mindenfele. Nagyon lelkesek voltak és teljesen úgy érzetük,mintha különleges lenne az ottlétünk. Inkább megint befogadott utazók voltunk,mint turisták. (milyen sokszor írjuk le ezt a szót itt Dél-Amerikában:-)). Olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben 70-80 évet és újra lettek volna nagyszüleink (főleg Edvárdnak). Ugyanúgy éltek mintha ott se lennénk, mármint nem zavartuk őket.

Sikerült, főleg a bácsikával elbeszélgetni…nehezítette a kommunikációnkat,hogy a spanyol nekik is csak a második nyelvük,hiszen ezen a szigeten kecsua nyelven beszélnek…nekünk meg ugye a spanyol még a 4.nyelvünk sem:-). De jó volt őket csak figyelni is…azt a nyugalmat érezni, ami teljesen átragadt ránk, lelassultunk a néni főzését nézve. Próbáltunk segíteni neki, hogy ne csak kiszogáljon minket,de mondta, hogy csak ez az egy kése van:-) szóval maradtunk a mosogatásnál…ezt is nehezen engedte át nekünk. Szóval figyeltük a kis megszokott életüket, ahogy az asztal egyik sarkát letakarta a néni a bácsinak, neki adott először enni (1 liter levest), mi pedig a „szép” asztalnál ültünk. Aztén mikor már mindekit kiszolgált, Auróra is leült az asztal sarkához és megette a levesét és a maradékot. Azt mondták, hogy ők sem esznek húst, úgyhogy nagyon jó családhoz kerültünk.
Érdekes volt látni, hogy az egyetlen luxus náluk az a rádió volt (azt mondták kb 2 éve került hozzájuk), de azt is úgy hallgatták, rémüldözve és kacagva, mintha minden szava valamely felsőbb hatalomtól jött volna.
Délután felmentünk a sziget csúcsára megtekinteni a Pachamama (földanya) szentélyét, ami természetesen nyitott, nincs teteje. Csodás kis kirándulás volt ez, nagyszerű látvánnyal.

3 szor körbe is jártuk a szentélyt, és imádkoztunk, hálát adtunk eme föld isteneinek, hogy elfogadtak és befogadtak minket.
Este csodás vacsora várt minket, Aurélia nagyon jókat főzött nekünk minden alkalommal, reggelire még palacsintát is csinált, amin látszott, hogy nem rég tanulta…:) mert kettőt elégetett, amin együtt kacagtunk.
Este díszes gúnyába bújtattak minket és elmentünk a mulatságra. Aurélia a sötétben kézenfogta Dórit és úgy mentek a táncházba… körtáncoltunk egy kicsit és még egy, Dóri munkahelyén önkénteskedő magyar ismerősbe is belefutottunk. Ennyire kicsi a világ.

VIDEÓ
Nagyon megszerettük ezt az idős párt, ők lettek a mi pachamamánk és pachatatánk…Vettünk tőlük egy sapkát, amit Aurélia készített, ilyet hordott minden férfi és kisgyerek a szigeten. Még egy képet is készítettek velünk..cukik voltak mert minden kép előtt izgultak, nevetgéltek és mindig kérték, hogy mutassuk meg milyen lett és Aurélia mutatta milyen jól mutat a saját készítésű öve a képen.


TAQUILE.
Reggel Aurélia leksért miket a partra, közben természetesen lóbálta az orsóját. Útra keltünk Taquile szigete felé. Reggel a Titicaca tó nagyon hullámzik.. az nem jó… mindig kell devomit….vagy valami.. tyű de rosszul voltunk.
No de megérkeztünk 1 óra hajózás után a szigetre, felsétáltunk a főtérre. Minden szigeten az volt az érzésünk,hogy egyáltalán nem „turistás” értsd. az élet megy a maga megszokott útján, nincsenek árusok (az 1-2től eltekintve) legtöbbször ránk se néznek vagy udvariasan köszönnek, a gyerekek ránk mosolygnak, megfogják Edvárd nadrágját:-) Szóval minden megy,ahogy eddig is. Taquilén szintén nem lehet szállodát építeni, csak családok adhatnak szállást az ide látogatóknak és a főtéren van egy közösségi kézműves bolt, ott lehet megvenni a kézzel készített termékeket, igazán magas,de valóban fair áron…ezt a helyiek beosztva árulják és fel vannak címkézve az áruk,hogy tudják kiét adták el. A nők folyamatosan kötnek, szőnek valamit..de gyakran lehet férfiakat is kötőtűvel látni.
Volt még egy kis idő, amíg tovaindult a csapat, ezért mi „felszaladtunk” a sziget csúcsára…E miatt leszakadtunk egy kis időre a csoportról és nem is vártak meg, úgyhogy utánuk kellett futnunk..de nem bántuk meg, olyan szép ösvényeken jártunk és olyan szép volt a látvány a csúcson…ahol természetesen a földanya temploma állt.

Ebédünk egy csodálatos helyen volt, pazar kilátással. Éttermet is szigorúan csak helyiek nyithatnak. Amíg vártuk az étel érkezését, vezetőnk bemutatta, hogy melyik sapkahordás illetve szín, milyen státuszt jelöl a sziget társadalmában. Tényleg egy csomó férfit, nőt láttunk ezekben a sapkákban, szoknyákban. Nagyon érdekes volt ez, hogy már messziről tudni lehet, hogy az adott férfi házas-e, jegyben jár-e. Az egyik elegérdekesebb, hogy a házasság előtt állóknak kötelezzően együtt kell élniük egy évet, mert a válás nem engedélyezett. És ha ezen idő alatt születik gyermek, azon senki nem akad fenn, viszont ha mégsem marad együtt a pár akkor az elöljáró dönti el, hogy melyik családhoz kerüljön a gyermek. Általában a tehetősebbhez.

Ebéd után visszatértünk 3 óra hajókázás után Puno-ba, ahol még sétálgattunk kicsit, majd készültünk a másnapi útra Boliviába.