Az Inkák útján – a Machu Picchu felé

Röviden: reggel 6 indulás busszal Qosqo-ból. kb 2,5 óra és elérkeztünk a 82-es km-hez. 3375 méteren kezdtük meg a túrát, egyszer 4200 méterig kellett felmászni, aznap 1000 méter szintkülönbséggel. 43 kilométer volt a teljes út, 3,5 napig tartott. Az utolsó nap hajnalán, Dóri születésnapján megérkeztünk a Nap kapujához, ahonnan már látható volt az Inka város. Csodálatos tájakon vánszorogtunk végig, küzdve magunkkal, a heggyel és az oxigénhiánnyal, de végül megérte. Igazi zarándoklat volt. Napokkal a túra előtt írtunk, hívtuk az irodát, akiknél foglaltunk, hogy mondják el pontosan hogy lesz-mint lesz, hova kell mennünk 10-én reggel,de látszólag még a kifizetetlen hátralék miatt sem zavartatták magukat. Végül személyesen kerestük fel az irodájukat Cuscóban, aztán másnapra szerveztek nekünk egy találkozót túravezetőnkkel. (Elvileg mindenkinek 2 nappal a túra előtt találkoznia kell a vezetővel, aki minden elmond neki.) Megbeszéltük, hogy egy felfújható matrac is benne van az árban, amit megígértek, hogy a túra előtti estére leadnak a szállásunkon. A hostelban hajnalban, mikor kerestük a matracot váltig állították,hogy nem adtak nekik le semmit…na egy fél órás nehézkes spanyol telefon kör után az indulás előtt egy órával meglett a matrac:-).

1. Nap. Kora reggel indultunk, már előző nap összekészítettük a táskákat. Dórinak kb 4 kilósra sikeredett, Edvárdnak kb 8-ra. Ezzel vágtunk neki a majd 4 napos útnak. Ahogy ballagtunk lefelé a főtérhez, Edvárd sikeresen belelépett egy gödörbe a járdán, melynek okán kiment a bokája…Sántikálva vágott neki az útnak, sajnos még a köhögés-nátha sem múlt el egészen róla… éjszaka mindig nagyon hideg van a szobákban, mert sehol nincs fűtés.

Aztán a borzalmasan kényelmetlen kistáska kikezdte Dóri amúgy is problémás nyakát és innen is áldjuk F.Ágnes nevét, aki krémmel és a zöld ragtapasszal engedett útnak bennünket. Mindkettőt lelkesen használtuk:-)

Felszáltunk a buszra 17 társunkkal és elindultunk Ollantaytambo felé. A társaság nagy része argentin volt. Mi két USA-beli és egy skót társunkkal az angol csapatba kerültünk. Még ha eleinte ódzkodtunk is, hihetetlen mód összekovácsolt minket a közös megpróbáltatás és élmények. Nagyon szerencsések vagyunk,hogy egy ilyen szuper, nyitott, jókedélyű, figyelmes csapat részei lehettünk. A túravezetőkkel is nagy szerencsénk volt, mert rengeteget tudtak és szívesen is meséltek az élővilágról,az inka épületekről,templomokhoz érve a kultúráról, szimbólumokról, hitvilágról és az inka világképről. Sokszor lelkesítették a hátramaradt csapattagokat (ebbe általába mi is beletartoztunk:-)).

Volt még 3 vezető és 14 porter, akik cipekedő-segítők voltak. Róluk érdemes lenne hosszasan írni, mert olyan eszméletlen munkát végeztek. Mi szenvedtünk a 10 kg alatti táskáinkkal. Ők meg 25-28 kilóval a hátukon, papucsban vagy jobb esetben tornacipőben később indulva, mégis előbb érkeztek a táborhelyre..mire mi odavánszorogtunk addigra már álltak a sátrak és főtt a meleg étel…

Napi kétszer 2 fogásos meleg ételt késztettek nekünk, úgy hogy minden alapanyagot, gázpalackot, székeket, asztalokat, stb. a hátukon vittek oda.

Sokszor éreztünk lelkiismeretfurdalást, hogy ezeknek az embereknek ilyen erőfeszítéseket kell tenniük értünk, papucsban, és vékony tornacipőben, holott nekünk még a hiper-szuper antishock bakancsokba is fáj a menés, de megtudtuk vezetőinktől, hogy sokkal jobb bért és táplálékot kapnak itt, mintha a városba mennének. És még könnyebb is ez a munka nekik. Jobbára földművesek voltak a hegyekből,akik hozzászoktak a magaslati levegőhöz és nem is minden héten csinálják a túrákat, hanem van, aki évente egyszer-kétszer, de van, aki havonta. A túravezetőink viszont hetente-két hetente végigcsinálják. Viszont még nincs családjuk. A hordárok Kb. 150-200 sol-t kapnak a 4 napra, meg persze étkezést. Utolsó nap bemutatkoztak nagyon szerényen egyesével, belépve a „mi” sátrunkba, arcukon zseblámpa fénye, és ideges zavarodottság. Összedobtunk nekik borravalót is, ami fejenként 83 sol-ra jött ki. Hihetetlen erőt és könnyebbséget adott az ő jelenlétük…mindig kedvesen mosolyogtunk rájuk és ők is vissza ránk.
Na de vissza a túrára. Első nap egy egész könnyű séta várt ránk, ahogy a térképen is látszik.

Utunk kis falvakon vezettet át.

Megálltunk inka városok romjainál és megtudtuk,hogy az igazi inka útvonalra,csak a 2.nap végén fogunk rátérni, ugyanis az eredeti ösvény helyén meg ma a vonat jár.

Egyszerűen ráépítették a síneket,mivel az már ugye meg volt. Így a Machu Picchuhoz (Aguas Calienteshez pontosabban) a túra kezdetétől számított 9 órán belül el lehet jutni gyalog,ha az ember a sínek mellett, a völgyben halad végig. Esti táborhelyünk egy helyi ember udvarán volt. Gyönyörű. meghitt, hegyi plató, eszméletlen jó levegővel.

2. nap reggel mindenkit saját kis tálkában víz és szappan várt, hogy kezet-arcot tudjunk mosni.

Komolyan úgy éreztük magunkat, mintha egy luxus szállodában lennénk, ahol mindenki minket szolgál ki…hát elég fura érzés volt és néha rettentő kellemetlenül éreztük magunkat ettől. Korán indultunk, mert ekkor várt ránk a több mint 1000 méteres szintkülönbség, fel kellett jutni 4200 méter magasra. 6.00-kor koka teás ébresztő, 6.30-kore reggeli, 7.00-kor indulás. Elég kemény menet volt, egész nap fölfelé, de a látvány megérte…Mármint,mire felértünk a csúcsra mindent köd borított, így itt nem láttunk semmit, de felfele menet gyönyörű tájakat láttunk.

A nap első megállója, abban a völgyben, amire Dóri az felső képen mutatott:

Kicsit (úgy 2.5 órát) még lefele ballagtunk és remegő térdekkel végre megérkeztünk a második táborhelyre ami 3600 méteren volt.

Nem is tudjuk mi a rosszabb, felfele mászni vagy lefele ugra-bugrálni a sziklákon. Szerencsére vezetőink nagyon jó helyet választottak, így fenséges látvány tárult elénk a sátorból. Vacsora előtt egy órával tea idő várt ránk (pattogatott kukorica,keksz és koka tea), majd vacsora és a naplementével lefekvés.

3. nap egy kis mászás várt ránk. Fel kellett jutnunk egy csúcsra, majd a nap folyamán visszamentünk 2600 méterre, majd a nap végén újra 3600 méterre. Megpróbáltatásainkat fűszerezte, hogy egész nap esett az eső..

Ezen a napon több inka romot is meglátogattunk. Mint valami felkészítő a Machu Picchura.

Nagyon nehéz volt ez a nap, Dóri egyszer el is csúszott, amikor is megütötte a lábát, a jobb lába nagy része még sokáig sárgás kék maradt. Itt volt számára a túra holt pontja, de Edi szépen átsegítette…és végül csak megérkeztünk.

Már csak egy éjszaka várt ránk fürdés nélkül a sátorban…Vacsorára két tortát sütöttek nekünk a hordárok. Hihetelen!! Tortát ezen a helyen, 3600 m magasságban, el sem tudjuk képzelni hogy. Az egyiket azért mert megmásztuk a csúcsot, a másikat pedig Dóri és Denis (amerikai csapattársunk,aki 13-án az 50. születésnapját ünnepelte) születésnapjára!

Másnap reggel 3-kor keltünk, hogy a hordáraink össze tudjanak pakolni időben és elérjék a számukra egyetlen ingyenes 5-órai vonatot vissza Cuscóba. Kaptunk kis reggeli csomagot és persze koka teát. 5.30-ig várakoztunk a nemzeti park bejáratánál…

ellenőrzés, aztán indultunk a Nap kapujához…még egy 1,5 órás séta,mászás majd a
4. nap reggelén december 13-án Dóri 30. születésnapján a napfelkeltével elértük mi is a Nap kapuját, ahonnan már jól látható volt a Machu Picchu…

Ez volt Dóri leghosszabb születésnapja..jócskán kitöltöttük a nap minden percét, mert hajnali 3-tól este 11-ig úton voltunk.

Gyönyörűek a romok, de talán még inkább lenyűgözőek azok a cukorsüveg hegyek kiwi öntettel, amik körbeveszik.

Vezetőnk elég jól körbekalauzolt minket, érdekes a története, ahogy megtalálták ezt a szent helyet.

A mai napig folynak feltárások és restaurálások. Összességében egy csodálatos élményben volt részünk, melynek voltak keservei és örömei is egyaránt. Hálásak vagyunk azoknak az embereknek, akik velünk voltak társként, akár hivatalosan, akár magán úton.

A két szülinapos:

A hivatalos körbevezetés után újra visszamentünk a romokhoz és csak úgy leültünk itt-ott, élveztük a napsütést és a látványt…csak úgy.

Szerencsénkre nem sok turista volt a ezen a napon.

Kora délután, 2 óra felé lementünk a közeli kisvárosba, ahonnan vonatunk indult. Sajnos csak az esti 7 órás vonatra kapott jegyet a szervező irodánk,elcserélni sem tudtuk, mert az vonatjegyünket kiadó iroda pont bezárt egy 2 órára mire odaértünk, pedig már szívesen mentünk volna haza, couch surfereinkhez és Dóri nagyon szerette volna a vonat utat is látni. Régen volt már az a reggel 5 órai evés, kellett valami étel, ami nem is volt olyan egyszerű, mivel nagyon drága volt minden. A városka, Aguas Calientes nagyon szép volt, folyamatosan fejlődő, épülő és itt már érezhető a karácsonyi készülődés…főleg a fával a főtéren… micsoda szuper újrahasznosítás!!!!

Kicsit majomkodtunk még a turista képekkel, selfikkel:

Végül 7-kor felszálltunnk vonatunkra, ami meglepően szép volt. Biztosak voltunk benne, hogy a legolcsóbb fapados vonattal megyünk, e helyett ez várt minket:

este 11-re visszaértünk Quosqo-ba ahol szállásadóink egy csodás tortával váratak minket…:) de már nagyon késő volt,így másnap reggelire ettük meg.

Ilyen volt ez az Inka kaland.