Faházikó az erdő szélén – Volovets
Hóesésben szálltunk le a vonatról Volovetsben (magyar nevén Volócban), egy kedves kis hegyi településen. Itt aztán tényleg repülünk az időben, valamely elfeledett korokba. Legalábbis Magyarországon elfeledettnek tűnik, vagy már – már beláthatatlanul távolinak. Pedig ha jobban körülnézünk, akkor bizony még idehaza is találunk ilyen településeket. Az állomástól, a szállásunk egy kellemes 42 perces sétára volt, ami azért teljes pakkal fincsi volt. De mindenki gyalogolt a földúton, a szembejövők kedvesen ránk köszöntek.
Mikor már gyanúsan kiértünk a faluból egy ideje, egyszer csak jön velünk szembe egy néni. Valamit mondott nekünk, megértettük, hogy Faina dacha. Da, da…válaszoltuk. Ugyanis ide mentünk (Vagyis azóta Woodreams a neve). Ránézett a cipőnkre és valakit felhívott a mobilján. Mint megtudtuk ez szállásadónk Roman volt, aki elénk jött, hogy egy rövidített úton, egy folyót átugorva vezessen el minket a házukhoz (Ezért kellettek a jó cipők. :-))
De abszolút megérte. A hegyi kiránduló utak előtti utolsó faházban lakunk, pazar kilátással, egy hihetetlenül kedves család óvó szeretetében.
Mivel a város, így a legközelebbi étterem vagy bolt is félórás gyalogútra volt ezért a vendégházban a család vacsorát is főzőtt a vendékenek, így megkóstolhattunk jó pár ukrán és egy-két kifejezetten helyi, regionális ételt is. Ráadásul a legtöbb alapanyagot ők maguk tették el és mivel látták, hogy nagyra értékeljük a házi savanyúságot, saját szedésű teát, ezért mindefélét megkóstoltattak velünk. Például azt a maggal együtt szárított cseresznyét, amit a lenti képeken láthattok.
Sokmindent felhasználnak abból, amit az őket körülvevő természet ad az itt élőknek. Gombásznak, teafüveget szednek, erdei gyümölcsöket szárítanak meg és a karácsonfa vásához is egyszerűen kisétálnak az erdőbe és kivágják, ami nekik tetszik. Többször láttunk így apát és fiút az erdőben.
borscs
túrós és lekváros pirog
kukoricakása gomba pörkölttel és rántott gombával
fehér borscs
házi savanyúság
szárított cseresznye
A környék felfedezése
Első napunkon kicsit a környéken barangoltunk, majd besétáltunk a központba, ahol bekukkantottunk néhány helyi boltba, vettünk kenyeret és rávalót és kicsit kóboroltunk az állomás mentén lévő piacon is. Nagy örömünkre mindent meg lehet itt venni csomagolás nélkül. De erről egy külön bejegyzésben írunk, mert megérdemli Ukrajna, hogy jól megdicsérjük :-).
Amit viszont mindenképp meg kell említenünk itt Ukrajnában az az, hogy az ilyen kicsi helyeken még tényleg utazónak érezhetjük magunkat, ahol örülnek nekünk kíváncsika ránk és kedveskedni szeretnének.
Ebbe a pékségbe beléptünkkor egy idős néni fogadott bennünket Az ajtó meltett ült. Dórinak nagyon megtetszett egy sütemény, de a néni csak-csak mutogatott, hogy azt ne vegyünk meg. Végül megértettük, hogy az szeretné velünk megértetni, hogy az száraz és válasszunk egy másikat. Edvárd választott is, meg is kóstolta rögtön és mutogatta, hogy nagyon finom :-). Tényleg így volt.
A néni nem úgy gonodlta, hogy majd ezeknek a külföldieknek eladja a száraz buktát, mert nekik az is jó, úgysem jönnek többet ide, hanem épp ellenkezőleg. Ha valaki idelátogat, bemegy a kis boltjába, akkor távozzon jó élménnyel.
Arról meg már nem is beszélve, hogy mikor 31-én elmentünk azért a finom sütiért, amit korábban itt vettünk és sajnos elfogyott, mert későn érkeztünk, a néni megismert minket és közös nyelv nélkül is értettük, hogy velünk szomorkodott :-(, mert legutóbb annyira ízlett nekünk a sütije.
Na ez, az amit a tömegturizmus érezhetően eltöröl:-(.
Pékség
Az egyik boltocska
Hivatal
A régióra jellemző faborítású házikó
Esküvői kenyér
Ami feltűnő volt, hogy nagyon sok helyen árultak halakat – ami marinált/ecetes tartósításnak néz ki. Szállásadóinktól megtudtuk, hogy most azért árulják ezt mindenhol, mert náluk ez az ortodox karácsonyi ünnepi ebéd, ami ugye január 6-án lesz. Iletve gombát szárítva és marinálva is előszeretettel fogyasztanak, most ennek van itt az idénye.
Cipőbolttá alakított autó
Érdekesség még az ukrán tájban, különösen a hegyi tájképben, ahogy kiemelkednek a templomok és kupolák tornyai. Annyira díszesek, fényesek, arannyal és ezüsttel, annyira nagy a kontraszt, a környezettel, ahol minden barna, szürke, romos és sokszor lepusztult, hogy olyan mintha nem is valóságos lenne. Mint valami szürreális mese, vagy Barbie kastély tornyai.
Csúcshódítási kísérlet
Második nap elhatároztuk, hogy felmászunk az egyik „közeli” csúcsra. Hát nem jutottunk el. Két különböző úton indultunk el, és mindkétszer hegyomlás és farönkök torlaszolták el a továbbjutást.
Ennek apropóján elmélkedtünk a cél és a csalódás viszonyával. Ha pusztán egyetlen nagyszerű célt tűzünk ki magunk elé, akkor sokszor csalódnunk kell. De, ha a célig vezető út részletei is a célunk, akkor sokkal kevesebb csalódás ér minket. Persze, ha csak a “nagy cél” felől nézzük a rész-sikereket, akkor bukás, ha azt nem érjük el. Nézzük ezt a konkrét esetünkben. Ha csak az volt a célunk, hogy feljussunk a hegyre akkor napunk sikertelen volt és elbuktunk. De lehettek egyéb céljaink is: együtt vagyunk, a természetben, a csendben, egymás közelségében, határainkat feszegetve, gyönyörű tájképeket megpillantva, tiszta levegőn, töltekezve, lépésről-lépésre lelassulva, hogy csak néhányat soroljak. Ugye mennyire sikeres nap volt ez, és mennyi mindent elértünk? Talán a képek is mondanak erről valamit.
RÁNKÖRTEK A KÍNAI EMLÉKEK
Az első két napon egy kedves Ukrán családdal osztottuk meg az emeletet és a fürdőszobát.
Másnap este, azonban egy 5 fős társaságot vártak a háziak. Edvárd és a ház ura éppen sakkoznak este, végre a TV-t is sikerült kikapcsolnunk (ami mindenhol, komolyan mindenhol konstansan megy…az éttermekben is).
Ebbe az idilli, erdőszéli csendbe csörtetve megérkezik egy másik kultúra. Egy csapat kínai (és tényleg mi próbálunk szuper elfogadóak lenni, de 98%-ban ez volt a tapasztalatunk a kínai turistákkal) megérkeznek és letarolnak. Hangosan. Nem tiszteletben tartva másokat. Előkerülnek az elmaradhatatlan snack levesek, amihez forró vizet kérnek, egy olyan kis házban, ahol abból élnek az emberek, hogy 1000Ft-nak megfelelő hrivnyáért vacsorát főznek az itt megszállóknak. Nagy röhögések azon, hogy nincs internet, aztán további hangos röhögések, trappolás a szobában.
Próbáltuk nem hagyni, hogy ez elvegye a kedvünket az ittléttől, de egyre nehezebben ment.
A csend egyre fontosabb és értékesebb lesz nekünk.
De úgy tűnik valahogy Kínát és a kínai kultúrát mindig át kell fordítanunk magunkban. Az egyetlen olyan ország volt az utazásunkon, ahol tényleg meg kellett küzdenünk magunkkal, azzal, hogy egy hét után a jó dolgokat lássuk. Aztán ez az ország is megszerettette magát velünk.
Szóval elsőre nem nagyon örülünk, hogy másnapi úticélunkhoz, szállásadónk beszervezte nekünk ezt a társaságot is, hogy jöjjönek velünk, menjünk velük különbusszal. De végül megadtuk magunkat a kényelemnek, hogy az ukrán helyi, vidéki buszrendszerrel ne most, télen ismerkedjünk meg. A nap végére pedig összebarátkoztunk a kínai csapattal is:-).
Következő állomásunk: Pylypet.
