Grúzia – első napok, Svaneti vidékén

Hajnalban érkeztünk Grúziába, ahol azonnal megismerkedtünk az érdekes közlekedéssel, majd Zugdidin keresztül Mestia felé vettük az irányt, ahol sífelvonóra szálltunk és eltúráztunk egy gleccserhez is.

Éjszaka repülni alapból nem jó. Pláne akkor, ha még éjszaka érkezel meg, egy átdolgozott nap után és nem a szállásod ágyába, hanem egy reptérre, s lassanként realizálod: egész napos szerpentines zötykölődés vár rád…:/

 

(Várakozás a reptéren, Kobára…első találkozásunk a kóbor kutyákkal..amiből nagyon sok van.)

 

Hajnalban álltunk meg először egy kisvárosban, addig mindnyájunknak valamilyen stroboszkópos kokaintripphez hasonlatos emlékképei vannak az éjszakából és a hajnal első fényeiből a szunnyadozások és ébrenlétek közt. Annál is inkább, mert a világon eddig számunkra sehol nem tapasztalt keveréke van itt a jobb és balkormányos vezetésnek. Az autók nagy részét (érts az úton közlekedő járművek 70-80%-át) Japánból importálják, mert olcsóbb így a vezető a jobb oldalon kormányoz, viszont a közlekedés rendje, csak úgy, mint nálunk jobb oldali. Ez azért elég érdekes és veszélyes szituációkat tud okozni, főleg előzésnél, ahol pont a sofőr nem látja be a másik sávot. Ezt még tetézi, a már indiai mércével is elismerésre méltó kóborló tehenek száma. (Sajnos az „autópályán” egy balesetnek is szemtanúi voltunk, amit egy ilyen úton mászkáló tehén okozott.) De rengeteg kedves kis disznócsalád is lakik az autóutak mentén.

 

Vissza a hajnalhoz. Mielőtt nekivágtunk volna a szerpentineknek megálltunk Zugdidi városkában egy kis reggeliért. Ahogy kiszálltunk, tudtuk Dórival – szuper helyen vagyunk s csodás napok várnak ránk. Pedig nem volt semmi különös a helyben. Lepukkant bódék és koszos útszél, szemétben kaparászó kutyák, valamilyen szovjet átokkal sújtott szent park (a valaha szebb napokat látott Dadiani palota kertje) még a régi időkből, és néhány borostás, cserzett arcú helyi ember, akik érdeklődve néztek minket, mégsem tolakodóan. Valahogy mégis éreztük a csontjainkban: ez a Grúzia – Georgia nekünk való hely, abszolút a mi ízlésünk szerint. Talán már akkor éreztük, hogy ide mindenképpen visszatérünk.

 

Larira (grúz pénznem) volt szükségünk, de persze hajnalban még nincs nyitva egy pénzváltó sem. Az egész város aludt. Viszont az egyik ébredező piac előtt üldögélő bácsi jól tette, hogy kiült aznap reggel egy halom pénzzel és egy táblával, mert csak nála tudtunk pénz váltani. Ő is, mi is jól jártunk:-).

 

Irány a hegyek.

 

Koba J. csodás sofőrünk volt és annál jobb kalauz. Ha azt érezte fáradtak vagyunk, nem zavarkolódott, ha úgy látta még maradnánk egy helyen, nem sürgölődött. A maximumot hozta ki napjainkból anélkül, hogy egy kicsit is erősködött volna velünk. Az éber kitekintgetés az ablakon Edvárdnak még nem ment igazán, de néhol egész szép látványt fogtunk el. Az egész délelőtt olyan volt ettől a félig ébrenlét , félig álom állapottól mintha egy mesében lennénk, ahol különböző országokat járunk be alig pár óra leforgása alatt. A szubtrópusi, pálmafákkal szegélyezett Zugdidi utcák után, Svájcba, majd onnan az Andokba, a Magas-Tátrába és a Skót felföldre vitt az álomkocsink…mindezeket fűszerezve a Kaukázus vadságával és szabálytalanságával.

 

Mestia

Végül megérkeztünk Mestiába. A sajtkukac gorgonzolában találta magát most a seggünkben, elnyomta az erős íz világ, egy szóval nem nagyon ugráltunk, hogy ide meg oda akarunk menni. Koba nagyon okosan egy Mestiától 8 km-re fekvő sífelvonó felé irányított minket, amivel felmehettünk a hegyek közé, ahol haraphattunk egy hatalmasat a látványból, s még a helyi borból is hörpintettünk. Tényleg pazar volt. Kicsit körbe is sétáltunk több oldalról megcsodálva az Ushba-hegység csúcsát.

Szállásunkon a család finom est-ebéddel várt minket. Mivel volt még pár óránk napnyugtáig s egy kicsit tán helyre is jöttünk a sok utazás okozta zsibbadtságból, ezért úgy döntöttünk elmegyünk egy közeli, Chaladi nevű gleccserhez és bemelegítünk egy kisebb túrával. Jó volt kinyújtóztatni lábainkat és mászni egy kicsit, tiszta levegőn lenni, fenyvesek illatával és a hegy nyugalmával. A szomorú csak az volt, hogy bizony a gleccser nagyon megfogyatkozott mára.

 

Ez a túra is nagyon változatos tájakon vezett végig minket, ahogy ezt Grúziától várhattuk:-).

Este, még éppen napnyugta előtt felmásztunk az egyik toronyba Mestiában és onnan néztük a tájat, a városka többi tornyát.

 

 

Vacsorázni Mestia főterén egy elsőre eléggé turistásnak kinéző étterembe tértünk be, de mivel ezt Koba javasolta biztosak voltunk benne, hogy jó kis hely lesz. Grúz élőzenét és tradicionélis táncokat táncoltak. A város hihetetlen ütemben épül ki, hogy ellássa a turizmus elvárásait, úgyhogy ha még addig szeretnétek megnézni, amíg el nem lepik a szuvenírboltok még most menjetek.

Ushguli

 

Jól megérdemelt alvásunk és a kiadós reggeli után (házi kenyér, sütemény és házi joghurt) elindultunk a tornyos vidéken, hogy újabb településeket látogassunk meg. Mai úticélunk Ushguli volt, ami ugyan csak 50 km-re fekszik, mégis majd 5 óra alatt értünk ide. Hogy miért? Mert ilyenek az utak:

A tornyok szerepéről nem teljesen egyértelmű a tudomány állása. Bizonyosan volt katonai, őrtorony szerepe, illetve jelezte a vagyoni státuszt is, sőt még szerelmesek emlékét is őrzi.

De ezen túl még mi egyéb határozta meg az elhelyezkedésüket és a formáikat, az hipotézisek erdeje. Mindenesetre a különböző formáknak különböző funkciója van a közösség védelme szempontjából. Ami bizonyos korunkban, hogy a tájnak és a településeknek nagyon sajátos, a világon egyedülálló képet kölcsönöznek, és sajnos sok közülük az enyészeté. Viszont olyan az egész ország, olyan mint egy élő skanzen, minden romos házba be lehet menni és egyszerűen hihetetlen látványt nyújanak ezek a belső terek, mintha épp most hagyták volna el őket gazdáik, és tejesen valószínűtlen csendéletek maradtak csak utánuk.

 

Nagy izgalom volt ezen az úton az út maga. Szó szerinti értelmében. Annak ellenére, hogy Grúzia látványosan fejlődik, azért még vannak nagyon rossz állapotban lévő részek és főleg utak. Volt néhány elég meredek továbbjutásunk…:-) Főleg a visszafele úton, ezért nagyon örültünk, mikor végre megláttuk Ushguli első házait:  

 

Egyszerűen csak besétáltunk a faluba és mintha egy szürreális időutazást tettünk volna. Ezekben az elhagyatott épületekben itt-ott élnek családok, akik néhol kedvesen, néhol inkább gyynúsan néztek bennünket, ahogy az utcákon haladtunk.

 

Íme, a rendszer hű híveinek házát nem virág és inda díszíti,de nem is Szent Nino keresztje,de nem ám…

Igazi palatetős házak (sajnos megjelentek már a tájidegen műanyag és fém tetők is:-( )

A hátérben már megpillantottuk a Shkara-hegycsúcsot:

 

Ezen a kis településen körülbelül 70 család él és az év 6 hónapjában hó borítja a tájat, ami sokszor hosszú hetekre megközelíthetetlenné teszi az ide látogatók számára.

 

 

Szívesen eltöltöttünk volna itt egy pár napot, egy hetet és még egészen biztosan vissza fogunk térni. Ugyan sokkal könnyebb volt így, vezetővel sofőrrel utazni, de következő utunkon biztosan vállaljuk az itteni tömegközlekedéssel, vezetéssel járó kalandot..mert az azért egy kicsit hiányzott. (Nem is gondoltuk volna, hogy ennyire az utazási élmény része számunkra, hogy saját magunk fedezzük fel hova-hogyan lehet eljutni és a gyakori kellemetlenségek, több órával kitolódó utazások olyan élménnyel gazdagítanak minket, melyekre szükségünk van…ami számunkra az utazás része, nem egy szükséges rossz, amit ki kell bírni, hogy egy helyre eljussunk. Ezért is érdemes néha egy kicsit ‘máshogy’ utazni, mint amit megszoktunk.)

 

De meg kell mondanunk…azért egy kicsit örültünk, hogy Koba vezetett, mikor vissza kellett tolatnunk ezen az úton, mert két teherautónak kellett elmennie egymással szemben itt:

 

Levezetésképpen a Mestiába vezető úton feltúráztunk a Kvirike és Ivlita kápolnához, ahonnan csodálatos látvány tárult elénk és elláttunk egészen az Ushba-hegységig.

https://flic.kr/p/YxTMtf

Az estét ma is Mestiában töltöttük.