Őszintén a hulladékmentességről…ami, néha tényleg szívás és nem sétagalopp.

Az egész olyan egyszerű

….csak vidd magaddal a vászon szatyrot, legyen nálad doboz, kulacs, amit megtöltesz csapvízzel és máris drasztikusan csökkentetted a hulladékmennyiségedet.

Ezek nekünk már tényleg egyszerű és egyértelmű dolgok, de mi sem így kezdtük. Két évvel ezelőtt eszünkbe sem jutott, hogy visszautasítsuk a szívószálat.

Csak azért tűnik már ilyen egyszerűnek, mert sikerült automatizmussá tennünk…ez lett a normális és nem kerül az agyunknak külön energiába emlékeztetni erre.

De nem volt ez mindig így!

Ezeket a képet tarthatnánk cikinek is kitenni. Inkább jól el kellene dugnunk egy titkos mappába, hiszen mégiscsak az utazások közbeni hulladékcsökkentésről és életmódról írunk és már tartunk is előadásokat.

                       

Éppen ezért jó néha visszagondolnunk arra, hogy nem láttuk a kapcsolatot egy csomó ideig mi sem a sok szemét, és a között a szívószál vagy elviteles doboz között, ami éppen kikértünk.

 Már több, mint egy hónap telt el egyik piacos élményünk óta, de egy hölggyel folytatott beszélgetés nagyon belénk vésődött és elgondolkodtatott. Majdnem írtunk hirtelen felindulásból egy bejegyzést

…de nem tettük.

Az élmény: mikor egy hölgynek, aki ellátogatott a kis kitelepülős pultunkhoz, azt javasoltuk, hogy az egyszer használatos zacskók helyett, textil zsákot vagy a minden magyar háztartás konyhai fiókjában megbújó zacskóból, ami tele van zacskóval, hozzon magával egyet, a hölgy, nagyon egyszerű érvvel válaszolt.

Azt mondta, hogy de, hát akkor ezeket be kell pakolnom a kosaramba mielőtt elindulok, ami plusz idő és nekem erre nincs időm.

Plusz idő!

Az első reakciónk az volt, hogy micsoda? Ez most tényleg komoly? Az a 2-3 perc? Komolyan ennyire felsőbbrendűnek érezzük magunkat emberként, és a mi 3 percünk annyival fontosabb és értékesebb, hogy erre nem vagyunk képesek? Komolyan megér a mi 3 percünk 500 évet a természetben?

Komoly

..hogy azért rakják a vásárlók a textilzsákon belül műanyag zacskóba az árut, hogy ne legyen koszos a zsák, ha pedig azt javasoljuk, hogy ezt ki lehet mosni, akkor az az érv, hogy de a mosás az nekem kerül pénzbe, a zacskóért meg nem fizetek?

…hogy egyszer egy új sajtosnál sorban állva és méhviaszos kendőinkbe kérve a sajtot megkaptuk az eladótól, a mögöttünk állók helyeslésével, hogy milyen jó, hogy a világon nem mindenki ilyen. Mit kell itt neki méregetni külön ahelyett, hogy csak elvinnénk a zacskóját, aztán kidobnánk?

…hogy lehet az, hogy a ciki érzése felülírja azt, hogy a pékségben textilzsákba kérjük a pékárut? Miért olyan nehéz valamit visszautasítani, mikor jár (szívószál)?

Miért? Miért? Miért? Mi van az emberekkel?

Aztán lecsitítottuk magunkat és nem írtuk meg felindulásból a cikket.

Lenyugodtunk és inkább magunkba néztünk.

Mindeközben, mi is felkerültünk egy újabb social média felületre, ahol bombáztak minket a szebbnél-szebb képek.

Insta zero waste

Persze itt is legszívesebben mindent akartunk volna. Szép, egységes képeket, egyéni stílust.

Olyan szépek ezek az oldalak, esztétikusak és mi is örömmel nyomunk szívet egy-egy képre.

Mert szerintünk rávilágítanak a hulladékmentesség egy fontos oldalára. Arra, hogy a hulladékmentesség egyszerűen esztétikusabb. Ezzel kitágítva a környezetvédők körét. A környezetvédelem nem csak a mezítlábas, szakadt nadrágos, koszos textilzsákos faölelgetők murija (és ezt mindenféle ítélet nélkül írjuk…csak azért sokakban ez a kép él) hanem mindenki sajátja.

Nem,

egyszerűen egy fürdőszoba vagy egy konyha sokkal szebb, ha nincs tele színes flakonokkal, reklámokkal és ezt mi is sokszor hangsúlyozzuk.

Dórinak, aki ugye tanulmányaiból adódóan is vonzódik az esztétikumhoz ezért is okoztak egy kicsit csalódást a mi képeink…hogy nem elég  csilli-villik, egységesek.

De rá kellett jönnünk, hogy

… igen az újrahasznosított Arieles és tejes doboz soha nem lesz olyan a képeken, mintha vettünk volna egy gyönyörű csatos üveget a mosószódának.  Ez pedig a realitás.

A realitás az élő, valós háztartások számára.

Szóval már ezt sem vártuk el magunktól.

Igen, érzünk néha bűntudatot

Igen, bármennyire is cool dolog és egyre divatosabb a hulladékmentesség, jár lemondással.

Igen, minket is  elszomorít, mikor másokat zacskózni látunk, mikor annyira egyszerű lenne ezt kiváltani, és szeretnénk mindenkinek elmondani, hogy ez mekkora probléma és milyen egyszerű a megoldás.

De nem vagyunk tanácsadók és nem erőltethetünk rá senkire semmit.

Arra is rájöttünk, hogy a bűntudat nem olyan rossz dolog, ha máshogy tekintünk rá.  Azt jelzi, hogy valamire  érzékeny vagyok, nem vagyok közömbös és már érzek magamban egy belső imperatívuszt, hogy máshogy cselekedjek…és valamikor sikerül ennek megfelelően cselekednem, valamikor nem.

Az egész hulladékmentességnek semmi értelme, ha közben a lelkünk folyamatosan marcangol,

…ha elfordít a barátainktól,

…ha a családban már mindenki gyomorgörcsöt kap mikor meghív, hogy most mivel fogjuk kioktatni őket és jajaj, dugjuk el a csomagolt kekszet vagy exkuzáljuk magunkat a dobozos tejfölért,

..ha ez is két részre szakítja csak az embereket, hulladékmentesekre és nem hulladékmentesekre, akkor valami félre ment, valamit rosszul szövegeztünk meg az életünkkel.

Nem érezhetjük magunkat és nem is viselkedhetünk felsőbbrendűen, nem okoskodhatunk, csak azért mert mert mi most úgy érezzük, hogy tudunk valamit és teszünk valamit.

Mert az okoskodással megbetegítjük magunkat és lelkünket.

Hála istennek erre rájöttünk, még mielőtt bármilyen társaságban is rossz érzést keltett volna a jelenlétünk :-)- (Legalábbis reméljük, de jöjjön a kritika barátaink!!..;-))

Igen, mi is „bűnözünk”

Igen, megvesszük a dobozos tejet, ha elfogy a kimérten vásárolt, és nem utazunk 30 percet oda és vissza, hogy a tejes kocsiból vehessünk egy litert.

Igen, nekiállhatnánk ilyenkor magtejet készíteni, mert az sokkal ‘zerowastebb’ lenne, meg amúgy is lehetnénk teljesen vegánok és Edvárd leszokhatna arról, hogy tejet tesz a kávéba, és akkor nem is kellene venni. (UPDATE: azóta leszokott és feketén issza, egy kanál repce mézzel, amit egy méhész barátunktól vásárolunk és ami finom krémessé teszi a kávét. Szóval mi is fejlődünk és mindig teszünk egy-egy újabb lépést, de amíg ezt nem tudjuk megtenni, addig nem lenne jó, ha a bűntudat marcangolna.)

Igen, ha nagyon megkívánunk valamit, akkor néha megvesszük.

Hulladékmentes törekvésünk elején volt, hogy Dóri megvett egy zacskó chipset, mert annyira megkívánta valakitől a buszon, és este a városban a táskájába dugva falatozta, mert maga előtt is rejtegetni akarta, hogy most zacskót vett…

Minek vesszük meg így egyáltalán? Van értelme?

Már maga  a „bűnözés” szó is annyira rossz, ráadásul csupa olyan dologra használjuk, amit elvileg azért veszünk, hogy élvezetet nyújtson (csoki, süti, csomagolt dolgok) . Az egészhez így csak egy nagyon rossz gondolat kapcsolódik, ami talán még ártalmasabb.

Ha pedig úgy döntünk, hogy nem vesszük meg

Igen, tényleg érezzük úgy, hogy megvonunk magunktól dolgokat, lemondunk valamiről.

Miközben azt látjuk, hogy mások bármilyen bűntudat nélkül szakítják le a zacskót, meg sz*rnak bele az egészbe.

Igen, bosszant, hogy mások fontosabbnak tartják a saját 5 percüket,  mint azt az 500-1000 évet, vagy örökkévalóságot, ami alatt lebomlik valami.

Megint a mások és mi, máris elválasztottuk és fölé helyeztük magunkat másoknak (!).

Igen, érezzük úgy, hogy mi a francért csináljuk ezt és szívunk, mikor mi vagyunk a sorban az egyetlenek, akik azért nem vették meg a ’bármit’, mert csak műanyagba volt csomagolva…

Mi miért nem lehetünk ilyen könnyelműek…. miért mindig csak mi szívunk?

Elítélhetnénk másokat és minket is nagyon könnyű lenne elítélni és hibát találni.

Hibáztatni nagyon könnyű és mártírrá válni is.

Mi ezt tudjuk csinálni,

….mert nincs gyerekünk,

….mert mi ketten vagyunk és milyen szerencse, hogy mi mindketten így gondolkodunk

….meg csak azért, de nekünk könnyebb.

Meg mi van azzal a hulladékkal, amit az étterem termel, a közvetett hulladékkal? Kifőzdében sem szabadna ennünk, mert ők is csomagolva vásárolják a cuccokat.

És még jön vele számos olyan kérdés,

…hogy hol keresem meg azt a pénzt, amit elköltök, támogatom-e munkámmal a fogyasztás növekedését vagy nem?

Ehet-e a „hulladékmentes” a vendégségben a chipsből? Mert hogy lehet az, hogy mi erről írunk, aztán ellentmondunk magunknak? Ellentmondás ez egyáltalán?

Szóval könnyen bele lehet őrülni az egészbe.

Persze ezek mind foglalkoztatnak minket, de nem szólhat az életünk erről.

Élünk egy társadalomban, ami a fogyasztásra és hulladéktermelésre épül, ennyi, ebben lehet mozgolódni….beleőrülni meg nem érdemes.

Nem vagyunk tökéletesek sem mi, sem mások, sem a zero waste insta királynők (na jó Bea Johnson lehet, hogy igen, de neki ez a munkája..de valószínűleg ő sem tökéletes…meg legalábbis  egy csomót repked 🙂 na ugye, mindenkire lehet valamit mondani. De  érdemes?)

Hogy küzdöttünk meg ezekkel?

Most például hamarosan elindulunk Máltára, egy iskola meghívására. Kiszámoltuk mennyi idő lenne és mennyibe kerülne, ha vonattal, busszal és komppal mennénk. Repülővel megyünk….

Igen, nagyon gáz, mert hiába törekszünk a hulladékmentességre egész évben, mikor az egész környezeti terhelésünket egy repülő úttal hazavágjuk.

Mit csináljunk, ne menjünk el?

Ezek talán mind-mind nem kerülnek elő dilemmaként másoknál …és ez néha szívás.

Ha a barátaink csomagolt édességet hoznak ajándékba a legnagyobb szeretettel, akkor az emberi kapcsolatok sokkal fontosabbak, minthogy elkezdjünk papolni a csomagolásról, megsértsük őket.

Ilyenkor ezek nem csomagolt izék, hanem az ő, irántunk való szeretetüknek a kifejeződései, ezt visszautasítani pedig sokkal, de sokkal rosszabbat tesz a világnak, mintha elfogadjuk.

Dórinak egy fogíny probléma miatt kellett egy ideig speciális, műanyag fogkefét használnia. Ilyenkor az egészség fontosabb.

Persze  lehet emiatt is bűntudatunk, de a különbség az, hogy nem egy automatizmus működött bennünk, nem egy reklám hatására belénk beszélt igény miatt vettük meg azt a fogkefét, hanem mert valóban erre a speciális dologra volt szükségünk.

Bármennyire is próbálunk arra törekedni, hogy mi is reális képet mutassunk az életmódunkról, még mi sem beszéltünk ezekről a vívódásokról.

Minden életmód-váltás küzdelmes. Mi is harcolunk magunkkal, hogy ne essünk át a ló túloldalára.

De mindezek mellett tényleg nem csak azért mondjuk azt, hogy a hulladékmentességre törekvő életmód felszabadító, hogy kívánatossá tegyünk számotokra egy olyan életmódot, ami igazából csupa szívás.

A nap végén jó érzéssel tölt el a törekvés, és a hulladékmentes életmód nem csak hulladékról szól, koránt sem…

nem csak az akarásról és a megfeszülésről.

…hanem arról, hogy megismerjük magunkat, szokásainkat, hogy mi van ránk hatással, hogy mihez nyúlunk, ha szomorúak, motiváció-veszettek vagyunk.

Hogy valóban csak az kerül-e hozzánk, amire igazán szükségünk van?

Mennyire értékeljük az időnket és milyen értékek határozzák meg a döntéseinket?

A hulladékmentesség sokkal több, mint a szemetünk minimalizálása

…egy önismereti út, ráadásul ingyenes, mindenki számára elérhető.

Igen, néha eszembe jut, hogy itt mosogatom a betétet este, lefekvés előtt, fáradtan, mikor egyszerűen csak kihajíthatnám a szemétbe a eldobható verziót. (D)

Igen, őszintén elgondolkodom, hogy miért állok neki reggel 6-kor paradicsomot  és ketchupot befőzni, a helyet hogy majd leszaladnék a sarki boltba és mindezt 1 perc alatt letudnám? (D)

 Mert örömet okoz!!!

Jó érzés, hogy meg tudtam csinálni, hogy megint tanultam valami újat, hogy tudom mi került bele, hogy tudom melyik termelő szedte le a piacon a paradicsomot, hogy adott  tanácsot a befőzéshez…

Elkezdtünk piacra járni és közösségi élmény, párterápia lett belőle.

Már nem az ár határozza meg a vásárlásokat, hanem hogy a szimpatikus gazdáknál vegyünk (ami amúgy, ráadásul kb. 20-30ft-os különbség lenne, de ide-oda kellene hozzá mennünk a piacon, időt és energiát szánni az árak összehasonlítására, a minőség-ár arányának meghatározására stb.)

…hogy nem terheljük az agyunkat felesleges döntésekkel.

Nem mártírok vagyunk

Már csak azért sem, mert nincs abban semmi mártírkodás, hogy lemondunk valami olyanról, amire valójában nincs is szükségünk.
…meg mert ez a minimum amit meg tudunk tenni.

Így élni a mi, egyéni döntésünk…és ezzel kell valamit kezdeni.