Életünk a kisházban
Több éve várunk a pillanatra, hogy végre beköltözhessünk a házunkba, hogy végre rend, harmónia legyen körülöttünk. Legyen valami végleges, egy fészek, egy otthon, amibe jó hazaérnünk. Az elmúlt 2-3 évben màr teljesen ez volt a prioritás. Nem utaztunk, alig vàllaltunk extrákat, előadásokat…hogy elkészüljünk Maja születésére.
A kis Maja Magdaléna lassan 2 éves.
Ezt a bejegyzést pedig tavaly szeptember óta tervezem megírni, aztán valahogy mindig elsodort az élet. Talán azért volt nehéz belekezdeni, mert nem csak egy kis házról, a miniházas* élet kipróbálásáról szólt, hanem egy önismereti út is volt, ami rendesen próbára tett minket házastársként, szülőként és zöld gondolkodóként is. Talán most könnyebb visszatekinteni, mint mikor nyakig benne voltunk.
Most a házunk komfortját élvezve, és szemben lakva a kisházzal eljött az idő arra, hogy beszámoljunk, hogyan is telt az elmúlt egy év. (Back Réka műsorában a rádióban meséltem erről. Ha szeretnétek meghallgatni itt találjátok.)
Tavaly nyáron úgy döntöttünk, nem várunk tovább, nem ingázunk, nem a rendelkezésünkre álló szabadidőben csinálgatjuk a házat, nem akarjuk, hogy Maja alig lássa az apukáját, hanem együtt szeretnénk lenni. A lehető legtöbbet.
Ezért kitaláltuk, hogy valamilyen módon odaköltöztünk leendő házunk udvarára. Szinte azonnal találtunk egy kedves konténert, amit pár hét alatt otthonossá tettünk. Edvárd villanyt és meleg vizet is varázsolt bele, egyedül a WCt nem kötöttük be.
Ez előtt is értékeltem, mikor utazásokról hazajövet mezítláb ki lehetett menni a WCre otthon, de most elmondani sem tudom, mennyire jól esik. Hónapokig esőben is éjszaka, fejlámpával keresztül menni a kerten pisilni… (Elég gyarlónak is éreztem magam, hogy tényleg ennyire hozzászoktam a kényelemhez 🙁 ).
Az első este, májusban borzalmasan hideg volt, esett az eső, de élveztük azt, hogy milyen kicsi tér is elég, hogy végre együtt vagyunk, hogy ilyen közel lehetünk a házunkhoz. Örültünk, hogy minden nap együtt reggelizhetünk, ebédelhetünk, hogy délután lesétálunk a Duna-partra és egyre közelebb éreztük magunkat az álmunkhoz.
Élveztük, hogy végre van kertünk, terünk, hogy biciklire pattanunk vagy alig pár percet sétálunk, és ilyen csodás helyeken kötünk ki.
Aztán jött a meleg, a magány, a csalódások.
Augusztusban úgy döntöttünk bizonyos feladatra már veszünk fel munkásokat, mert tudtuk, hogy a hidegben nem tudunk a kisházban lakni, be kell gyorsítanunk.
Októberig eltelt négy hétfő, mikor, mint a messiást vártuk őket…nem jöttek. (Végül itt voltak pár hétig és újabb 7 hónapig nem láttuk őket, az utolsó kifizetett munkát most kezdték el júniusban, de e cikk írásakor még mindig nem fejeződtek be a munkálatok, az utóbbi másfél hónapban sem.)
Küzdöttünk azzal is, hogy hiányzik a közösség, a vibráló társasági és szellemi élet. Különösen nekem valamilyen nő, anya közösség…ami nem virtuàlis. Ahol nem egyedül sétálgatunk a gyerekekkel, elszigetelődve.
Mindkettőnket töltött a közösségi lét, az előadásaink. Egy új helyen, távolabb a barátainktól, teljesen új élethelyzetben, egy nyolc hónapos babával, messze a családtagjainktól, lecsökkent közösségi események mellett (mert érthető módon este kezdődik minden, munka utàn, nekünk pedig akkor már esti elcsendesedés van.)
Szomorúan konstatáltuk, azt is, hogy bár elég jól bírtuk utazás közben is, meg az első fél évben, de kisgyerekkel hiányzott egy kis kényelem. Hiányzott a sütés, hiányzott, hogy egy finom több-fogásos vacsorát szépen terített asztalnál fogyasszuk el nem mindig ott, ahol épp hely van.
Hiányoztak a külön terek, hogy ne kelljen lábujjhegyen közlekedni a recsegő padlón a kisházban. Visszatekintve csodálom, hogy a könyvem egy része itt íródott (mármint akkor még csak az építkezésen), hogy fel tudtam készülni a TEDx előadásomra, hogy Edvárd egy műtétje után itt tudott lábadozni.
Hiányzott, hogy a dolgoknak legyen állandó helye, vártam mikor jön el az a pont, hogy éjjel nem kell beöltözni, fejlámpával mosdóba menni a nagy házban, ahol mindig egyik szobából a másikba költöztetetjük az építkezés “kupijàt”. (Szánt szándékkal nem teszünk ki nektek olyan igazán, rémisztően építkezős képeket, nehogy elmenjen a kedvetek tőle, ha épp előtte álltok. Ezeknek az emlékeknek a viruális megörökítését meghagyjuk magunknak, és most már az elkészült konyhánban nézegetjük, hüledezünk, hogy „jézusom, valaha így nézett ki ez a tér”.)
Hogy tudtunk itt lakni? Főleg én, akinek annyira, de annyira fontos a szépség, rend, harmónia a környezetében? A jövőképünk, a víziónk tartotta bennünk a reményt, és (a néha ugyan kimúlni látszó) lelkesedést.
Szóval egyszerre hiányzott a fizikai állandósság, rend és az események vibráló változatossága.
Mivel embereink elmentek, és nem folytatták a munkát, november végére pedig annyira hideg lett, és elkezdett egyre korábban sötétedni – így már 5 órakor beszorultunk Majával a kisházba -, hogy kénytelenek voltunk visszaköltözni Budapestre. Egy kedves anyuka a játszótéren, első találkozás után felajánlott nekünk egy elektromos fűtőtestet, ami életmentő volt, de azért bizonyos értelemben kudarcot vallottunk. Legalábbis élhettük volna meg így is.
De megpróbáltuk, volt egy nyarunk ami életünk legcsodálatosabb, legkalandosabb és egyben legnehezebb időszaka is volt, amiből rengeteget tanultunk.
Most 2023 július van.
Megérkezett a kánikula, kint tikkasztó hőség, a házunkban kellemes hűvös.
Pár nap alatt megszoktam azt a kényelmes tényt, hogy mikor belépünk az ajtón, bent hűvösebb van, és nem melegebb.
Mikor kimegyek valamiért a kisházba (mert a cuccaink egy része még ott van) és legalább 40 fok van bent, akkor teljesen hihetetlennek tűnik, hogy ezt tavaly egész nyáron végigcsináltuk…egy járni tanuló, éppen csak felülő babával.
Mi, tél szülöttei, akiknek nagyon nem barátja a meleg idő.
A tavaly nyár arról szólt, hogy menekülünk a hőség elől, hogy vártunk és reménykedtünk, túléltünk.
Egy pillanatra sem tudtunk lehűlni, és ez sok feszültséget is okozott.
Ez az élmény segített abban, hogy a bőrünkön tapasztaljuk meg, milyen lenne, lehetne vagy lesz az, ha nem tudunk lehűlni, ha a globális felmelegedésnek köszönhetően olyan extrém meleg nyarak lesznek, amelyek messze túlszárnyalják a tavalyit. Ennyire melegben nem lehet alkotni, szellemi tevékenységet végezni, csak túlélni és vegetálni.
Most, hogy bent lakunk a házban, már értem miért nézett mindenki kicsit furcsán, mikor tavaly a „Hogy vagytok?” kérdésre az első válaszom azonnal az volt, hogy kibírhatatlan idei hőségre panaszkodtam amit nagyon nehezen bírjuk.
Erre a válasz általában az volt, hogy „Aha, meleg van. De azért bírható.”
Én meg nem értettem, hogy ezt hogy lehet bírni. Most már tudom, hogy azért volt nagyon extrém, mert egy pillanatra sem volt lehetőségünk lehűlni (kivéve mikor pusztán azért mentem be sétálni egy szupermarketbe, mert ott volt légkondi…elég szánalmasnak éreztem magam.)
Képzeljétek el, hogy egy járni tanuló gyermekkel egy építkezés közepén laktok, ahol fúrás, faragás, mindenféle veszélyes dolgok a kertben, és a kis házatokban olyan meleg van reggel 9-től este 9-ig, hogy szinte egész nap kint vagytok, még főzni is kint főztök. Inkább kihordtok mindent (papucs 10x levesz-felvesz, minden edény visszavisz), csak ne bent kelljen főzni az amúgy egyetlen fogást, amit egy főzőlapon el lehet készíteni.
Nekem ez is nagyon nehéz volt. Bár kreativitásra ösztönzött, mint a hulladékmentesség…azért nem mondom, hogy néha nem voltam elkeseredve, amikor háromszor annyi ideig tartott egy étel elkészítése, mint egy normál konyhában. (Mit főzzek előbb a rizst, a ragut vagy forraljam a vizet, mert egyszerre nem lehetett.)
Ennek ellenére egész jókat ettünk. Erre pedig büszke vagyok.
(Alábbi képek a mini konyhában, már hidegebben készültek :-D.)
Tudtam, épp mikor van árnyék a Duna-part melyik szegletében, Maja, akkor még három alvásának melyike, hol lehetne, mert a kisházban elviselhetetlen volt a hőség. Bent a házban ugyan kialakítottunk egy sarkot ahol hűvösebb volt, de közben a másik szobában építkeztünk….meg a kertben…meg mindenhol.
Este kint a függőágyban altattunk, és mikor hűvösebb lett az idő bementünk a kisházba. Szerencsére éjszakára nagyon gyorsan lehűlt, és jókat aludtunk (már amennyire a megszkításokkal-, és szúnyoginvázióval teli alvást jónak nevezzük;-))..
A legszuperebb pillanataink azok voltak, mikor elkezdett esni az eső, és a nyitott ablaknál az esőcseppek kopogására aludtunk el, éreztük az eső illatát vagy csak kiültünk esténként kettesben csillagokat nézni Edvárddal, esetleg a naplementét, készülő házunk felett.
Sokszor volt bűntudatom, hogy szegény gyermeknek így kell felnőnie, hogy nincs rendes szobája, amit be lehet sötétíteni és lehűteni, hogy ide-oda vonszolom az etetőszékét, és szegénynek nem lesz rendszer az életében stb….közben meg köszönte szépen ő bírta a legjobban. Mindig megtalálta a rendszerét, nagyon hamar alkalmazkodott mindenhez, és megtaláltuk a működő rendeszerönket együtt is.
A mai napig esténként megnézik Edvárddal a csillagokat, a felhőket, a rendszeresen hozzánk járó sünit (ha pedig ebédnél leesik valami az asztalról a kertben, akkor már mondja, hogy az a sünié.)
Olyan pozitívumai is voltak a kisháznak, mint például az, hogy sosem volt problémánk azzal, hogy szegény gyermek leeshet-e az ágyról, mivel egy matracon aludtunk, ami akkora volt, mint a szoba.
De talán a legnehezebb a pelenka mosás volt. Ha visszagondolok rá, akkor vagy teljesen őrültnek gondolom magunkat vagy nagy büszkeséggel veregetem meg a vállamat, hogy mosógép nélkül mosható pelenkáztunk.
Több pont is volt, mikor épp meginogtunk volna, mert persze nagyanyáink számára ez mindennapos semmiség volt, kellett mosni és kész, de mikor tömegével lehet kapni eldobható pelenkát, akkor azért néha őrültnek gondoltuk magunkat, hogy még ezt is csináljuk.
A kerti csapnál öblögettük őket, aztán egy erre a célra kitisztított festékes vödörben gyűjtögettük, míg anyukám el nem vitte mosni. Szerencsére legalább nagyon hamar száradtak a melegben;-).
Most pedig minden olyan könnyűnek tűnik.
Eddig is tudtuk de most érezzük igazán, hogy mennyire, de mennyire fontos, és igenis érdemes időt, energiát szánni a tér megteremtésére, ahol időnk nagy részét töltjük. Érdemes igazi otthont „építeni”. Olyan otthonná tenni a teret, amiben lehet töltődni, ahova jó hazatérni, és ahol megpihenni.
Ezt amennyire erőnk, és lehetőségeink engedték már abban a kis térben, ami a kis ház és környéke volt, megpróbáltuk megtenni. De így, hogy egyre szépülnek a végleges házunk terei, most érezzük igazán ennek hatását.
Idén lesz 7 éve, hogy megvettük a házat…kiderült, hogy inkább telket…de legalább vannak szép árnyas fáink. (Természetesen ez alá nem tudtuk a kisházat állítani:-D).
Egy hónapja költöztünk be a nappalinkba, elkészült a fürdőszobánk, ahol már le lehet öblíteni a WC-t, és meleg vizünk is van. (A WC öblítését egyébként Edvárd úgy csinálta meg, hogy a csapban kezet mosva öblítünk;-).
Ehhez a fázishoz terveztünk elérkezni Maja születése előtti hónapra. Itt született volna, pontosan abba a sarokba vizualizáltam, ahol most alszunk.
Nem így alakult. Minden sokkal, de sokkal lassabban, és máshogy haladt.
Bár nehéz út volt mindent magunknak csinálni, kijárni a járatlan utakat, de büszkeség és öröm végig nézni az elkészült tereinkben. Közben pedig ennek a hosszúra nyúlt projektnek köszönheti Edvárd a bölcsészből hivatásos villanyszerelővé válását, ezt az igen nagy szakmai váltást, ami egészen biztosan meg sem fordult volna a fejében, mikor még az egyetem kertjében csak szépirodalmat, Hegelt, meg Marcus Aureliust olvasott.
Bár úgy tűnik, hogy ez a kisházas élet, és az elmúlt évünk többségében nehéz volt, azért ne higgyétek, hogy csak ilyen élményeink vannak…mindeközben a szegény gyermek minden nap együtt lehetett szinte mindkét szülőjével, sokat látta a nagymamáját, szinte 24 órában levegőn volt.
Itt ünnepeltük meg az első születésnapját is, amire szépen kitakarítottuk, és feldíszítettük a leendő nappalinkat, amolyan építkezős stílusban ;-). Az asztal bakokból volt, a dekoráció levelekből, dunai uszadékfából, és mindenféléből, amit találtunk. A sörpadot a helyi facebook csoportban kértük kölcsön.
(Erre, a szerintem gyönyörű függönyre egy adományboltban találtam rá még évekkel ezelőtt. Nem tudtam mi lesz belőle, csak annyit, hogy nem tudom otthagyni.)
Ugyan Majának még mindig nincs saját szobája, csak mindenhol egy sarok, ami az ővé, és csak egy kis kosárnyi játéka van, annak is nagy része nem dedikáltan gyermekjàték, hanem olyan mütyűrök, amiket valamiért kifejezetten szeret, de láthatólag nagyon élvezi…amúgy meg minden jàték.
Igazi kis közvetlen, boldog togyogó, legalábbis sokszor elmondja, hogy „Maja boldog, nem szomorú”. Aztán majd megtudjuk milyen hatással volt rá ez a kisházas, építkezős élet, ha felnő. 😉
Michaeleen Doucleff eddig egyetlen magyarul megjelent könyvének egyik üzenete, hogy a gyerekeket nem kell szórakoztatni, lekötni, csak hagyni hogy tanúi legyenek az életünknek, hagyni hogy bekapcsolódjanak a tevékenysègeinkbe. Ezt nap mint, nap alkalmazzuk, azóta is. (A könyvet, pedig szívből ajánljuk nektek elolvasásra.)
Mi meg még mindig házasok vagyunk. Jó sok hullámvölgy után, amiből nem mindig láttuk a kiutat, végül megerősödve megyünk tovább kézen fogva.
Azt pedig már sokszor megtapasztaltuk, hogy az igazi nagy kalandok pedig nem bársony szőnyegen íródnak, hanem könnyeken evezve, izzadva és koszosan.
*A hazai miniházas köszösség facebook csoportjában olvastuk, hogy mi a kisházunk nem felel meg a minihéz definíciójának, ugyanis nem négy évszakos, nem állandó tartózkodásra terveztük, csak átmenetileg, ezért nem is használjuk a „miniház” kifejezést.
