Sequoia Nemzeti Park – Az élet. A minden.

A Death Valley után visszatértünk Kaliforniába. Csodálatos napsütés, zöldellő mezők fogadtak a sok sziklás, homokos, kietlen és néha szomorú táj után.

A Sequoia Nemzeti Park meglátogatása egy rég dédelgetett álmunk volt, persze azzal azért nem annyira számoltunk, hogy itt ugyan rendes tél lesz:-).

Egy Visalia nevű városban ajánlott nekünk szállást a következő négy napra Shaun, egy kedves couchsurfer. Egy napot volt csak otthon, mert futóversenyekre jár amerika különböző pontjain, de felajánlotta, hogy nyugodtan maradjunk a lakásába, ameddig szeretnénk. Így ezt az időt felhasználtuk arra, hogy egy kicsit otthon érezzük magunkat.

Azok a jó hétköznapi napok az utazás alatt

Már az autópályáról láttuk, hogy van itt Visaliaban egy Sikh templom. Ehhez a valláshoz és híveihez különleges kapcsolat fűz minket és nagyon örültünk, hogy lehetőségünk adódik, hogy megismerjük Indián kívül, hogy élnek és gyakorolják vallásukat.

Így nem volt kérdés, hogy egyik nap ellátogatunk a templomukhoz. Nem lepett meg, hogy azonnal kedvesen fogadtak a templom konyhájában és vendégül láttak minket. Kaptunk egy finom palacsintát, igazi indiai, fűszeres teát és meséltek nekünk arról, hogy kerültek ide, milyen itt élni, milyen terveik vannak. Mindezt tört angolsággal, de azzal a végetlen kedvességgel és jóindulattal, amit a szikh emberektől tapasztaltunk bárhol is találkoztunk velünk a világon. Természetesen egy közös képet is készítettünk mindenki telefonjával:-). 

Elmentünk a helyi piacra, ahol végre először tudtunk venni kézzel készített kiflit!!! Tényleg valódi csavart, tejes kiflit.

Megtaláltuk utazásunk legszuperebb zero waste káanját, amiről itt olvashattok bővebben.

Sütöttünk, főztünk a konyhában és kiélveztük, hogy van saját konyhánk, ahol pizsamában lehet reggelit készíteni.

Vasárnap pedig elmentünk mosni, ahogy itt szokás, a mosodába egy-egy könyvvel a kezünkben.

Délután pedig sétáltunk egyet a környékbeli, amerikai, kertvárosi utcácskákban.

Nagyon szeretünk beiktatni az utazásainkba ilyen egyszerű hétköznapokat, mert akkor egy kicsit úgy érezzük, hogy át tudunk venni valamit a hely ritmusából egy másik genius locit tapasztalhatunk meg. 

Az óriás élőlények birodalmában

Tudjátok, már biztosan említettük, hogy a világ teli van „LEG”- ekkel… Szinte minden sarkon találsz valamit, vagy valakit, ami valamiben a legkiemelkedőbb, legkülönlegesebb. Juhú. Szóval most is jön egy „LEG”. Ebben a Sequoia Nemzeti Parkban találjuk a világ legnagyobb élőlényeit, szélességet, tömeget, és magasságot egyben tekintve. Kicsit olyan mintha ezek a fák lennének a növényvilág elefántjai. Van magasabb – Redwood (óriás vörösfenyő) van szélesebb – Arbol del Tule fa – a világ legszélesebb törzsű fája (egy ciprus féle) van öregebb stb. (Itt tudtok még nézelődni)

Mégis Sherman tábornok fája a maga egykedvűségével, évszakokon és évtizedeken átívelve olyan egyszerűséggel tesz törpévé, mikor előtte állsz, hogy azt nehéz szavakba önteni. Megérinted törzsét, mintha egy kisbaba lába lenne, olyan érzékeny, és rádzubog több milliárd pillanat, aminek ez az Élet tanúja volt. Mit ér a mi életünk, a mi vívódásunk, mászolygásunk, karrier és érvényesülési kaparászásunk, amikor egy ilyen teremtmény előtt állunk, ami puszta létazonosságával elmond mindent. Az igazat. Az egészet. A mindent.

Odautunk kalandosra sikeredett, mert kötelező volt hóláncot felcsatolni a kocsira, hogy behajthassunk a parkba, ezért be kellett szereznünk egyet (kölcsönöztünk), amit a hóhatárnál, már fel kellett csatolni. Szerencsénkre pont egy kanadai házaspár állt meg mellettünk, és megmutatták hogyan kell. Nekik biza van rutinjuk… 🙂

Elindultunk hát a láncon remegve, és pár kanyar után úgy döntöttük leszedjük, túl van ez tolva, csak nem tudnak az amcsik télen vezetni, azért előírás. Nem is volt semmi baj, amíg fel nem értünk a fákig. Még ott is haladtunk, a megolvadt foltokon lendületet lehetett venni, de egyszer csak meg kellett állnunk egy kanyarban. Aztán utána az előrement hátrafelé csúsztatta a kocsit. Nem volt vicces. Visszagurultunk szépen lassan egy megolvadt foltra, és újra feltettük a láncokat. Tanulság: folyamatos felfelé menetben nem érdemes vagánykodni, kell a lánc a hóban!  

Megnéztük a látogatóközpontot, és kiválasztottunk néhány helyet, ahova még el lehetett jutni a havazás ellenére. Teljesen oda vagyunk az itteni látogatóközpontokért, mert annyira szuper információkat lehet szerezni a kreatív installációknak köszönhetően, hogy még azok is megszerethetik a biológiát, akiket sosem érdekelt az iskolában. Például nagyon jól szemléltetik azt, hogy az erdőben micsoda károkat okozott a természetes erdőtüzek megállítása, ugyanis a tűz természetes és szükséges az itteni ökoszisztéma fennmaradásához és a fák növekedéséhez.

Egy-két fát megtekinthettünk, de sokra nem mentünk a túrával. Különösen Edvárd nem. Mert bár Dórit megbírta a derékig érő hó tetejére taposott jégpáncél, Edvárd lehengerlő személyiségével már nem bírt, ezért folyton beszakadt és combig, derékig süllyedt a hóban.

Annak ellenére, hogy meglehetősen sokan voltak a parkban az időjárás ellenére (na jó, volt rajtunk kívül még pár kocsi) mégis élvezhető volt ittlétünk, és nem tudta elnyomni az erdő évezredes méltóságát az emberi nyüzsgés. Biztosak vagyunk benne, hogy visszatérünk még ezek közé a hatalmas fák közé.

Lejjebb ereszkedtünk hát a hegyekből, és még ugyan a park területén, de már a tavaszban gyalogoltunk egy jót. Gyönyörű a látvány, a színek, a zajló folyó, a sziklák hidege és az illatok. Másnap már egész nap itt kóboroltunk, szívünkben már kicsit búcsúzkodva.

Egyetlen emberrel sem találkoztunk órákon keresztül, csak egy őz családdal.

4 napot töltöttünk a narancsvidéken, Visalia közelében.  Valami elképesztő élmény, hogy 1,5 óra kocsikázás után a havas tájból a tavaszi narancsvidékre értünk.

Hogy miért ilyen zöld itt minden? Mi teljesen elvarázsolódtunk, hogy ez a hely olyan mint Skócia, csak melegebb kiadásban, de szállásadónk felvilágosított, hogy sajnos az évnek csak ez az időszaka, gyakorlatilag pár hét ilyen idilli. Két esős napunk is volt. Az év többi részében viszont nagyon meleg és szárazság van, alig esik az eső, így nem véletlen, hogy az út mellett a farmok kerítésén ilyen feliratokat látni.

De persze a nagyvezír megmondta, hogy nincs klímaváltozás…

Egy napot csak a közeli State Parkban töltöttünk, amolyan nagyon ráérős, patak csobogást élvezős, naplemente nézős módon.

Majd az óceán part felé vettük az irányt és igen izgalmas volt a következő éjszakánk….folyt.köv 😉